A végtelen játék csapdája

vzjeles-perezpapadc4a

Egy bizonyos játékelmélet szerint két fajta játék létezik. Van a ’véges’ és a ’végtelen’ játék. Előbbi lényege, hogy meghatározott szereplők előre megszabott szabályok szerint és közösen elismert célért küzdenek egymással. A végtelen játék pedig az, amikor a cél, hogy a játék folyamatos legyen – ne érjen véget. A játék akkor stabil, ha egy véges szereplő véges szereplő ellen játszik, vagy ha végtelen szereplő végtelen ellen. Mivel a végtelen játékban nincsen nyertes, egyszerűen az történik, hogy egyes szereplők erőforrás hiányában, vagy egyéb okok miatt kiesnek a játékból. Nem lesz vesztes, a többiek nem lesznek győztesek. A játék folyik tovább, csak egy bizonyos szereplő nélkül. Ilyen volt például a hidegháború, ahol az amerikaiak nem megnyerték azt, csupán a szovjetek kipottyantak a játékból, ilyen-olyan okokból. A gondok ott kezdődnek, amikor egy véges játék szereplője egy végtelen játék szereplőjével akar játszani. Érthető, ugye: az egyik azért játszik, hogy nyerjen, a másik azért, hogy tovább játszhasson. Ilyen volt például az USA vs. vietnámi háború. Az amerikaiak azért harcoltak, hogy nyerjenek, a vietnámiak pedig azért, hogy túléljenek. De akár mondhatnám a Szovjet és Afgán háborút is(…). Ugye érthető, hogy ezen háború szereplői nem egységes cél érdekében harcoltak egymás ellen. De ezeket a játszmákat az élet több területére is le lehet vetíteni. Politika, gazdaság – mind olyan területek, ahol ezt az elméletet alkalmazni lehet. De mi a helyzet a sporttal? Nos, ez kissé összetettebb, mert egy-egy sportmérkőzés ugyebár egy véges játék, ahol meghatározott szereplők, előre megszabott szabályok szerint egy közösen elismert célért küzdenek. Ugyanez igaz egy bajnokságra vagy egy kupasorozatra is. Viszont, ez nem jelenti azt, hogy a futball egésze egy véges játék lenne. A futball legalább annyira üzlet, mint sport. Az üzlet pedig egyértelműen végtelen játszma, hisz nem minden szereplő meghatározott, nincs egyetemes szabály a klubok vezetésére, irányítására és nincsen egy kimondott cél. Olyan pedig létezhet, hogy egy végtelen játszmában vannak véges játék ciklusok. Gondoljatok csak bele. Ki nyer, a Real Madrid vagy a Barcelona? – Mikor nyer? Mit nyer? – Nincsen egy végső cél, ami után ki lehet hirdetni a nyertest, majd feloszlatni mindenkit. A két klub nem maratont fut egymás ellen, ahol a bajnokságok csupán mérföldkövek.

Egy végtelen játék szereplőjének az a legfontosabb, hogy rendelkezzen egy utópiával. A végtelen játszma jellemzője, hogy nincsen egy elérhető cél. De kell egy „miért”, ami motivációul szolgál a szereplő javára. Nevezhetjük ezt víziónak, filozófiának, vagy ha nagyon közhelyesnek akarunk tűnni, akkor az élet értelmének is. Ez az, ami irányadóként szolgál akkor is, ha a szereplőnél nem jönnek a ciklikus eredmények, amikor több akadályba ütközik, mint optimális esetben. Ez az, amit a fogyasztók „elfogyasztanak”. Ezzel tudunk mi, szurkolók, azonosulni. Egy szemlélet, ami egyezik a miénkkel, egy szemlélet, amit magunkénak tekinthetünk. Egy végtelen játszmát játszó szereplőnek a legfontosabb tehát, hogy megtalálja a filozófiáját, mert ez alapozza meg az ő sikerességét. Ez az egyetlen biztos pont, amihez nyúlhat. Ez az egy, amit a körülmények sosem fognak befolyásolni. Ez adja meg a szereplő identitását.

Úgy érzem, hogy ezt szem elől vesztette a klub. Az egyetlen jellemző, ami végigkísérte az elmúlt két évtizedünket, az a galaktikus igazolások. Pérez célja volt az első elnöksége alatt, hogy a 90-es évek csődjéből kirángassa a klubot, bármi áron. Pár évvel később pedig a tervének a hátrányai kiütköztek és megbukott az első galaktikus éra, ami után következett az éveken át tartó szopás a BL-ben és az abszolút alárendelt szerep a bajnokságban. Edzők jöttek, mentek, velük együtt változott a csapatunkra jellemző játék is. Pérez egy dolog mellett állt ki mindig is. A játékosai mellett. Úgy hiszi, hogy jó játékosokhoz vásárolhat jó edzőt, passzoló stílust, taktikát, játékot és filozófiát. Ha pedig nem jönnek a kellő eredmények, akkor edzőstől dobja ki mindezeket. Márpedig ez mind annak a jellemzője, hogy Pérez véges játék szereplőjeként szeretne egy végtelen játékban játszani. Bizonyos ciklusokban tűnhet ő a jobbnak, de hosszú távon nem nyerhet.

Egy végtelen játék szereplője tudja és érti azt, hogy nem lehet mindig a legjobbnak lenni. Nem lehet minden „mérföldkőnél” a topon lenni. Van, hogy a konkurencia előrébb tart, sikeresebb és jobb. De nem ez a fontos, hisz nem ez a játék lényege. A játék lényege mindig az, hogy a tegnapi énednél jobb legyél. Jobban teljesíts, mint tegnap. Legyenek jobb mutatóid, mint az előző mérkőzésen, szerezzél több pontot, mint előző évben. Te magad vagy itt a konkurencia. Magadat kell felülmúlni, nem a többi szereplőt. Ez a végtelen játék lényege.

Miért érzem azt, hogy Pérez beleesett abba a hibába, hogy véges játékként szemléli a futballt? Számomra az a legszembetűnőbb, hogy a 2000-ben a FIFA által átadott ’20. század legjobb klubja’ díjat azóta is előszeretettel használja mind a klub, mind a szurkolói. Legyünk büszkék a múltunkra, ne engedjük, hogy lekicsinyítsék azt! De ne is próbáljunk azzal takaródzni. Márpedig egy kicsit kezdi egy mottóvá kinőni magát, viszont a jelenünket és jövőnket nem fogja a múltunk meghatározni. Nagyot téved a klub, ha a saját filozófiáját a múltbéli sikerein keresztül próbálja kommunikálni. Ezzel szemben – nem tudom nem megemlíteni – a legnagyobb riválisunk a már unalomig ismételt „mes que un club” szlogennel hirdeti mindenhol a klubot. A különbség pedig óriási. Ha a mottó eredeti jelentését tekintjük – és nem a divatpatkányok által félreinterpretált jelentését -, akkor ebbe a pár szóba ténylegesen meg van fogalmazva egy filozófia, amivel milliónyi szurkoló azonosulni tud.

Pérez klubfilozófiája

Miért van az, hogy a BL címvédés, a spanyol bajnoki cím, az európai szuperkupa és a spanyol szuperkupa sikerei után pár hónappal idáig képes süllyedni a klub? Miért van az, hogy míg tőlünk nem távozott kulcsjátékos a nyáron, és még érkeztek is ígéretes fiatalok a csapathoz, addig a katalánoktól távozott a világ egyik legjobb játékosa, és pár hónap alatt, nemhogy meg sem látszik rajtuk a hiánya, de úgy lesimáztak minket a múlt héten, ahogy Pep szokott minket? Mi pedig örülhetünk, hogy jelenleg még BL indulást érő helyen vagyunk a tabellán. Elmaradt mérkőzés ide vagy oda…

Nem elhanyagolható az, hogy míg tőlük bárki távozhat, legyen az Xavi, Neymar vagy nem sokára Iniesta, majd egyszer Messi is, van hova nyúlniuk. Ez pedig a saját filozófiájuk, amit a futballpályán keresztül is igyekeznek a szurkolóiknak átadni.

Nálunk mi történik? Sokszor mi madridisták azon vitatkozunk, hogy vajon ki lesz CR utódja. Kit fog a klub leigazolni, ki lesz a következő brand. Miért nem tudjuk elfogadni, hogy nem lesz CR utód? Ahogy nem volt Raúl- vagy Casillas-utód sem – csak hogy ne menjek messzebb a klub történelmében. Azért, mert mi magunk sem érezzük, hogy a klub mögött állna egy filozófia, amihez nyúlni tudna. A legjobb játékosok nélkül mit is képvisel ez a klub?

Nem, nem azt mondom, hogy semmit. Hanem hogy nincsen benne tudatosság. Teljesen jó iránynak látszik most, hogy fiatal spanyolokat igazol a klub. Velük és egy jó szakmai edzővel lehet, hogy képesek vagyunk tudatosságot hozni a klub filozófiájába. De ettől még mindig rettentő messze vagyunk. Elég, ha ránézünk mennyit játszottak idén ezek az újonnan igazolt fiatalok.

Szükség van mindenkinek egy támpontra, amit nem szabad szem elől téveszteni. Péreznek, vagy esetleg a soron következő még ismeretlennek el kell hoznia ezt a tudatosságot, és belülről kell felépíteni újra ezt a klubot. Cserélhetünk edzőt, stábot, sőt még játékosokat is. De már sokszor láttuk, hogy nem ez fogja elhozni a hosszan fenntartható sikerességet. Csupán megismétlődik a ciklus, amit oly jól ismerünk már…

Oszd meg a posztot, ha tetszett!