Auf Wiedersehen Sami! Danke!

A nyár elején távozott a csapatból a Real Madrid történetének egyik legsikeresebb játékosa: Sami Khedira. Értékelése, megítélése, az irányába tett megnyilvánulások, az eligazolása okán gyújtott képzeletbeli örömtüzek köszönőviszonyban sincsenek azzal, amit személyiségével és csapatért tett szolgálataival kiérdemelne, cserébe viszont szépen rávilágítanak arra, hogy hova tart a világ, miként torzul szinte hétről-hétre értékítéletünk.

Olyan korban élünk, amikor a kifelé mutatott kép, az image, a fenséges nép többsége által tett kinyilatkoztatások, a marketing, a csillogás és a reflektorfény szinte fontosabbak a valós teljesítménynél. Amikor nem az számít, hogy mit tesz le valaki az asztalra, hanem hogy miként kerül ez interpretálásra. Amikor a győztes mindent visz, hiszen az online shopból a legtöbb csillagot kapó portékák közül választunk; a könyvesboltban a bestseller könyvespolcot teszik az utunkba; a moziba a toplisták alapján ülünk be; a hírekből csak a legfontosabbakat, a legkiemeltebbeket olvassuk el; egy cikk információértékét a lájkok és megosztások számában mérjük; a nyaralás során csak a „szokásos” helyeket nézzük meg, mert nem hiányozhat az a bizonyos jól ismert háttér a szelfiről… Ha pedig körülöttünk elég sokan kezdenék el holnaptól hangoztatni, hogy az ég piros, akkor valószínűleg csak idő kérdése lenne, hogy majd mindenki pirosnak vallja azt, sőt, őszintén pirosnak is lássa.

Természetesen a labdarúgás világa sem vonhatja ki magát ezen kulturális trendek alól: egyre kevesebb topcsapat verseng érdemben a BL-ért és a bajnoki címekért, egyre több szurkoló áll be ezen gárdák táborába. Az igazolások sokszor mez eladási statisztikák alapján történnek, a széles közönség számára  egyre inkább csak a gólok, a látványos trükkök számítanak, a játékosok közül csak a két legkiemelkedőbb „igazi klasszis”, a média számára pedig egy egyéni rekord vagy egy ollózás többet ér, mint egy csapat áldozatos erőfeszítései.

Ezt a világot nem a Sami Khediráknak találták ki. Sami poszterét alighanem kevés tinilány ragasztja ki a szobája falára. Kevés cég választja őt reklámarcául. A pályán sokszor hibázik, darabosan mozog, el-elpattan tőle a labda. Szinte nincs meccs, ami után ne  találnák meg a szurkolók, sőt, hiába született Stuttgartban, hiába nőtt fel németként, válogatottsága örökös élcelődések tárgya. Eltört labdái, kihagyott helyzetei a memóriánkba égnek, jó megoldásai viszont jellegükből adódóan észrevétlenek maradnak. Mégis, Khedira a kifejezés John Wooden-féle értelmezésében véve a planéta egyik legsikeresebb játékosának mondhatja magát!

„Az “Edzőnek hívnak” című könyvemben két játékost említek, akik igen nagy örömet okoztak nekem, és akik igen közel kerültek ahhoz, hogy maradéktalanul kiaknázzák a bennük rejlő potenciált: az egyikük Conrad Burke, a másik Doug McIntosh volt. Amikor elsőévesként láttam őket az elsőévesek csapatában – amikor tanítottam, gólyák még nem játszhattak az egyetemet képviselő csapatban – arra gondoltam: „Te jó ég, ha ez a két játékos, ha csak az egyikük is bekerül a csapatba… A csapatunk elég ócska lehet, ha ő beverekedheti magát.” És tudják, egyikük kezdő volt utána másfél idényen keresztül. A másikuk a következő idényében 32 percet játszott egy a bajnokságért játszott meccsen, és remek munkát végzett. A következő évtől kezdő játékos volt a bajnokcsapatunkban. És én még azt hittem, hogy soha nem játszhatnak majd egy percet sem… Ezek azok a dolgok azok, amik nagy örömet szereznek, és komoly elégedettséget okoz, mikor ilyet látok. Egyikőjük sem tudott jól dobni, viszont kiváló mezőnyszázalékaik voltak, mivel nem erőltették a dobást. Egyikőjük sem tudott hatalmasat emelkedni, de jól helyezkedtek, és ezért tudtak jól lepattanózni. Emlékeztek arra, hogy minden megkísérelt dobást elmulasztottnak feltételezzenek. Túl sok olyan játékosom volt, aki csak állt, és kivárta, hogy vajon kimarad-e a dobás, és akkor indultak csak, de az akkor már túl késő. Valaki más akkor már előttük járt. És bár nem voltak gyorsak, jól helyezkedtek, kiegyensúlyozottak voltak. Kiválóan védekeztek a csapat számára. Voltak képességeik, amiket ki tudtak használni, és amelyeknek köszönhetően olyan közel kerültek teljesítőképességük határaihoz, mint talán semelyik más játékosom sem. Így én legalább olyan sikeresnek ítélem őket, mint Lewis Alcindort vagy Bill Waltont, vagy sok mást, akink volt… és volt néhány legendás játékosunk!”

-John Wooden-

Ha valaki 20 éve azt mondta volna Sami Khedirának, hogy a Real Madrid kezdője lesz éveken át, hogy világbajnok lesz német válogatottként, hogy egy idegenben játszott El Clasicón egy kiemelkedően fontos bajnoki cím szempontjából sorsdöntő gólt szerez, hogy a mezőny egyik legjobbja lesz Brazília 7-1-es alázása alkalmával, akkor valószínűleg nemhogy a röhögéstől a földre rogyó környezete, de talán még ő maga sem hitte volna el. És mégis… Tette a dolgát, küzdött, hajtott, rohant, ütközött és mindezt elérte. Az ezen a szinten korlátozottnak mondható képességei ellenére kora legkiválóbb edzői bíztak benne: Löw, Mou, Carlo.

Sami nem tartott pisztolyt a fejükhöz, nem vette feleségül a lányaikat, nem fizette le őket, nem dobta meg csilliókkal a mezeladásokat, nem zsarolta az elnököket. Edzett, játszott, nem balhézott, nem hőbörgött a pályán, nem szított feszültséget, nem veszekedett a társakkal, és soha nem adta fel. És évről-évre azt láthatta, hogy egyre feljebb jut. A teljesítményével, a munkájával. Mi az igazi siker, ha nem ez? Meghajlunk olyan játékosok zsenialitása előtt, akik az ablakon hajítják ki a sors által nekik rendeltetett tehetséget, csak mert nem elég kitartóak, nem elég fegyelmezettek, de néha 1-1 meccsen villannak, és legendákká válnak. De vajon többet ér-e Balotelli két piszok nagy gólja Németország ellen, mint Sami egész pályája? Aligha… Mégis, évek múltán az értéktelen botrányhősre többen fognak emlékezni, és majd elmondják: „mekkora játékos lehetett volna”. Ellenben nem nagyon fogunk Samiről olyat hallani, hogy „mekkora játékos volt”.

Sami Khedira nem Makélélé vagy Redondo. Számtalan jobb játékos volt és lesz nála a Real Madridban. Nyilván ő is tudja, hogy ebbe a középpályába már nem fért be. Nem Sami tehet róla, hogy nem érkezett a helyére más korábban, nem az ő „hibája”, hogy bizalmat és lehetőséget kapott, ennek ellenére szinte személyes ügy lett számos szurkoló számára az ő becsmérlése. Sami Khedira az egyszerű Apple alkalmazott, aki hónapokon át dolgozik szitokáradatok közepette Steve Jobs prezentációján, hogy miután minden színárnyalat miatt megkritizálták, végül a főnök kiléphessen a dicsőség fényébe. Sami Khedira Rudy, aki minden odds ellenére kifuthatott a Notre Dame mezében egyetlen percre a gyepre (aki még nem látta, az nézze meg, és készítsen be zsepit).  Sami Khedira a Red Bull Racing mérnöke, akinek a nevét sem tudtuk, amikor Vettel a dobogó tetejére állt.  Számomra ő valahol a kitartás szimbóluma, a játékos, aki az ég világon mindent kihozott a képességeiből, és többet elért, mint amit valaha remélhettek tőle.

Kevés focista lesz Messi, Pelé vagy Ronaldinho, ahogy kevés vállalkozó lesz Page, Zuckerberg vagy Musk. Hiú ábránd úgy nekiindulni az élet bármely területének, hogy „én leszek az új Messi/Steve Jobs/stb.”, viszont érdemes úgy járni az utat, hogy legalább mindent megteszünk érte. Érzésem szerint Sami ezt tette, és ezért csak tisztelet és megbecsülés illeti! Ehhez képest a Real Madrid annyira nem volt képes, hogy több év szolgálatáért cserébe egy tét nélküli megnyert meccsen 30 másodpercre a pályára engedje búcsúzóul. Helyette előlegbe megkapta ezt az ajándékot a jövő következő új csodájának kikiáltott kisgyerek, aki eddig a klubért annyit tett, hogy aláírt… Valahol méltatlanabb és groteszkebb ez még Iker búcsújánál is. Ha magunkba nézünk, akkor láthatjuk: a legnagyobbakért rajongunk, az ő helyükbe képzeljük magunkat a grundon vagy a TV előtt, de sokkal inkább igaz, hogy a magunk világában egy kicsit mind Sami Khedirák vagyunk… Vagy inkább: akkor már büszkén húzhatjuk ki magunkat, ha a saját életünkben legalább azok tudunk lenni…

Minden jót Sami, gyógyulj meg, légy büszke ezekre az évekre, és köszönjük, amit a csapatért tettél!

Oszd meg a posztot, ha tetszett!