Teszi fel a kérdést az egyszeri egyetemista egy teljesen nem ide kapcsolódó vizsgára tanulás közben. Neki akar állni ezzel foglalkozni, de tanulnia kellene. Aztán inkább ezzel foglalkozik a vizsgára tanulás helyett, mert az nem túl érdekes. A vizsga ötös lett, a cikk meg épp megíródik.

A kiindulópont Maradona és Zidane volt. Két támadó szellemű játékos a legnagyobbak közül. Az egyik az eddigi összes állomáshelyén megbukott, mint kiskamasz, aki elköti a fater motorját, de nem tud a fék nevű berendezés létezéséről. A másik meg időarányosan annyi trófeát nyert csapatával, mint soha senki. Miért? Többször volt arról szó a blogon, hogy Zidane pont azt adta a csapatnak, amit kellett akkor. Egy pincér által szétbarmolt csapatmorál, egy halva született új csapatépítési koncepció után stabilitást, kreatív szabadságot és higgadtságot. De miért működött ez akkor, és miért nem most? Mondhatnánk, hogy a játékosok formahanyatlása az oka. És ez igaz is. A Rafa-féle félszezonban minden volt a csapat, csak formában lévő nem. Egy viszonylag merev rendszerből kikerülve felszabadultak és csinálhatták azt a pályán, amit akartak. És lényegében ez hozta formába, lendületbe őket, ami a nyári szuperkupákig és Ronaldo eltiltásáig tartott ki. Azóta kiütközik, hogy nincs taktika, rendszer, de legalább van Benzema, és ennek isszuk a levét.

Eddigi (viszonylag szegényes) menedzsment tanulmányaim során hallottam a vertikális és horizontális felépítésű szervezetekről. A vertikális szervezetek erősen centralizált döntéshozatallal rendelkeznek, ilyen létszámú (kb 25 fő) rendszerben maximum 2-3 embernek van kreatív beleszólása a stratégiába, a többiek a jól definiált feladatukat végzik. Tehát ez egy régimódi, tekintélyelvű struktúra, ahol a vezetőbe és a rendszerbe vetett bizalom a kulcsa a szervezet sikerének. A horizontális felépítés ellenben viszonylag kevéssé hierarchizált rendszer. A stratégiai döntéseket többé-kevésbé együtt hozzák meg, vannak előre meghatározott feladatok, de ezeket nem feltétlenül ugyanaz az ember végzi minden alkalommal, tehát fontosabb a jobban kvalifikált munkaerő és a dolgozók döntési szabadsága.

És akkor az edzők

A korábbiakban leírtam Benítez módszerét egy vertikális jellegűnek, Zidane-ét pedig egy horizontálisnak. Nyilván két edzőből nem igazán lenne értelme tanulságokat levonni, ezért vegyünk számba (nem úgy) még jónéhány edzőt. Azonban először nem a rendszer milyensége alapján, hanem a játékosként betöltött posztjuk és a játékos koruk-béli tapasztalatuk alapján (milyen szinten és meddig játszottak). Támadónak számítanak a csatárok, támadó szélsők és támadóbb szellemű középpályások, védőnek pedig a védők és védekezőbb középpályások. Rutinos címszó alatt futnak azok, akik valamelyik topbajnokságban az öt közül legalább 150 mérkőzéssel rendelkeznek.

Kezdjük a rutinos támadókkal. Giggs, Pippo és Seedorf edzőként eddig megbuktak. Egyik sem ideális körülmények között vette át a csapatát, de nem tudtak olyan taktikát kitalálni csapatuk számára, ami védekezésben elég stabilitást ad, támadásban pedig elég eredményes. Kloppot karrierje közepén hátrapakolták védőnek, szóval róla inkább ott lesz szó. A Maradona és Zidane hasonlatot továbbvíve: támadásban minden csapatukban ők voltak a csapat agyai, vezetői. Nápolyban és a válogatottban a taktika általában annyiból állt, hogy Diego nem védekezik, cserébe támadásban majd megoldja valahogy. És ez neki is kifejezetten ízlett akkor, cserébe nem tanult meg védekezni, és nem tanult meg rendszerben támadni. És mivel edzőként nem lehet az a taktikája, hogy ’csináljátok fiúk, ahogy én csinálnám’, ezért ebben a szerepben sosem tudott sikeres lenni. Zidane esetében ennél jobb a helyzet. A védekezést bizonyos szituációkban össze tudja rakni. Ezek a szituációk főleg a nagyobb meccsek. De itt is labilis a hátsó alakzat (finoman szólva), azonban a csapatszintű presszinget, az ellenfél területének a leszűkítését, a passzsávok lezárását jól képes megszervezni (már amikor akarja). Mert neki ez volt a feladata Lippi és Del Bosque alatt is (róluk még később). A másik nagy különbség kettejük között a személyiségük. Míg Yazid mindig egy visszahúzódó, csapatot előtérbe helyező játékos volt, addig Diego finoman szólva sem. Zidane képes volt csapatot építeni, Maradona azonban mindenhol csak rombolt. Ettől sikeres az egyik, és bukott meg a másik.
Cruyff a totális futball megszületésénél játékosként volt jelen, majd edzőként is ezt vitte tovább és honosította meg a Barcánál is, meghatározva a csapat identitását a mai napig. A rendszer maga olyan volt, hogy aki megértette és magáévá tette (megint nem úgy) az a csapat támadását és védekezését is értette egyben. Két tanítványa Rijkaard és van Basten sikereket csak Cruyff két csapatánál értek el edzőként, van Basten ott se sokat. Ebből is látszik, hogy önmagában a rendszer ismerete nem elég a jó edzővé váláshoz.

A sikeres védők között találjuk a legnagyobb neveket. A közülük edzőként is sikeresek csapatairól általánosságban elmondható, hogy egy stabil védekezés (nyilván ennek kivitelezésében jelentős eltérések vannak) a taktika alapja. A támadásbeli eltérések sokkal szembetűnőbbek. Ancelotti és Del Bosque sokkal szabadabb és kreatívabb támadófocinak hagyott helyet. Lippi, Simeone, Capello és Dárdai főleg a védekezésből indított kontrákkal operál(t), nem beáldozva a hátsó stabilitást. Klopp és Pep a pontosan kivitelezett gyors letámadást, és ennek sikertelensége esetén a visszazárást tartja jó megoldásnak. Emellett labdadomináns játék, sokat mozgó gyors támadók jellemzik mindkét rendszert, bár nyilván emellett jelentős különbségekkel. Minden itt szereplő edzőről elmondható, hogy a csapata vezére tud lenni, de nem feltétlenül komoly alá-fölérendeltségi viszonyban, hanem inkább egy a játékosai közül.
A kevésbé sikeresek közül két korábbi magyar szövetségi kapitányt emelnék ki, akik nem ezt az utat követték. Storck és Matthäus is megpróbált labdadomináns támadójátékot bemutatni stabil védekezés nélkül és láthattuk az eredményét.

A nem rutinos kategóriába sorolt edzőket egy kalap alá vesszem most. Mou és Benitez egyértelműen a rendszerben hitt. Mindkét edző esetén volt 2-3 kreatív szabadsággal megáldott játékos a pályán, akihez a többieknek kellett alkalmazkodnia, akik irányították a csapatot a pályán az edző helyett. Mou alatt nálunk Alonso, Özil és Ronaldo (ő főleg védekezésben volt szabad), az Interben Sneijder és Zanetti, a Unitedben Pogba, Herrera, Mata és Carrick. Rajtuk kívül telerakta a csapatot jó munkásemberekkel, akik megcsinálták a feladatukat, de semmi többet (Arbeloa, Khedira, Di Maria, Pepe, Pandev, Cambiasso, Maicon, Lingard, Fellaini, Matic, Young, Valencia, Bailly, Lukaku stb.). A csapatai elfogatdák vezérnek őt, kiálltak érte a pályán és a pályán kívül is, azonban amint elmúlt ennek a varázsa, megbukott mindenhol. Benitez nálunk ezt ott bukta el, hogy nem tudta megszerezni azt a tekintélyt, ami a luzitán elődjének megvolt. Emiatt a csapat ignorálta az ötleteit, és előre látható volt a bukása. Mindtketten az esztétikum teljes ignorálásával totális célfutballt játszatnak és játszattak csapataikkal méghozzá sokszor sikerrel. (Benitez Valenciás időszaka kilóg innen, ahol aránylag szép focit is játszottak, illetve Josénak is voltak szép focival nyert meccsei nálunk). Fergie és Wenger szintén alá-fölérendteltségi viszonyban van a játékosaival, amolyan apafigurák (Mou is részben, de ő sokszor inkább egy ideológiai vezetőnek tűnik, aki háborút vív mindenki ellen) de az esztétikum is fontos szempont (volt) a csapataik játékában, különösen igaz ez Wengerre.

Az egészből az látszik, hogy a korábban magas szinten játszó edzők sokkal inkább horizontális struktúrában gondolkodnak. Ott voltak a pályán nagy meccseken, tudják milyen több tízezer néző előtt játszani és osztoznak ebben az érzésben a csapattal. Emellett bíznak a játékosok pályán hozott döntéseiben és nem korlátozzák be őket túlzottan. A másik oldal sokkal inkább a vertikális modellhez áll közelebb. Szellemi vezetők, akik nem azonosulnak a játékosaikkal minden szituációban, inkább edzői szemmel vizsgálják és kritizálják a játékosokat. Azonban fontos megjegyezni, hogy ezek az arányok eltolódásáról szólnak. Fergie sikere abban is állt, hogy tudott barátként, egyenrangú félként odalépni a játékosaihoz és meghallgatni a véleményüket, problémáikat. Ugyanakkor Pepről is lehet hallani/látni, hogy reprodukáni próbálja Fergie hajszárító-üzemmódját ha egy-egy játékosa elcsúszik a presszingben, vagy elölfelejti magát egy támadás után.

Még egy záró gondolatként, illetve kérdésfelvetésként: az amerikai sportokban (főleg az amerikai fociban) gigantikus edzői stáb van. A regnáló bajnok New England Patriots edzői stábja 23 fő, ami durván a fele (43,39%-a) a maximum 53 fős keret méretének, azaz átlagosan 2,3 emberre jut egy edző. A rendkívül mélyreható analitika és a sokrétű edzések miatt van erre szükség, viszont ez nagy mértékű specializációt és magas színvonalú edzéseket, elemzéseket tesz lehetővé. Zidane jelenlegi stábja 7 főből áll a klub honlapja szerint (ZZ, Bettoni, Msaide, Llopis, Pintus, Mallo, Parrales). Ez a 25 fős maximális keret 28%-a, azaz átlagosan 3,57 emberre jut egy edző. A kettő között szignifikáns különbség van, ami felveti azt a kérdést, hogy lesz-e hasonló arányokkal rendelkező edzői stábunk valaha? És mennyit tudnánk ebből profitálni?

Oszd meg a posztot, ha tetszett!