Tegnap újabb óriási lépést tett a bajnoki cím felé a Real Madrid, mely az Osasuna otthonából hozta el a 3 pontot. Ezzel egyrészt biztossá vált, hogy másodiknál rosszabbak már nem lehetünk – a Sevilla ugyan pontszámban még beérhet minket, de az egymás elleni eredmények nekünk kedveznek -, másrészt a hátralévő 5 mérkőzésen 4 pontot kell szerezni a biztos bajnoki címhez. Összefoglaló.

Nem akarok túl mély elemzésbe belemenni, ez a meccs taktikai szempontból amúgy sem volt annyira érdekes, mint a Sevilla elleni. Ha valaki taktikusabb posztra lenne kíváncsi, akkor ezt tudom ajánlani a közelmúltból.

Inkább a lélek- és módszertan, amit vizsgálnék egy kicsit behatóbban.

Mentális hadviselés

A beharangozóban ezt írtam a pamplonaiakról:

Az Osasunáról nekem az elmúlt évtized alapján egy mindig a durvaság határmezsgyéjén táncoló, azon néha vitathatatlanul túl is hajtó együttes jut eszembe, amely azonban sok hasonszőrű riválissal ellentétben a támadófutballt sem veti meg időnként.

Nos, ebben csak félig lett igazam, kár volt dicsérni őket. A támadófutball egészen pontosan az egyenlítő góljukig volt benne a játékukban, onnantól kezdve pedig néha mind a tíz mezőnyjátékos alkotta a kapu előtti sündisznót. Ugyan egy-egy kósza helyzet a második játékrészben is előfordult részükről, de tudatos támadásépítésről a már említett egyenlítő gól után nem beszélhetünk.

Az ilyen típusú ellenfelekkel szemben pedig nem egyszer fordult már elő a pontvesztés Madridban.

Én éppen ezért nagyon büszke vagyok a tegnapi csapatra.

Ancelottira azért, mert valószínűleg előre látta, hogy itt bizony csontzenébe is átfordulhatnak majd a történések, ráadásul egy ultradefenzív ellenféllel kell játszani; így lehetőséget biztosított néhány olyan játékosnak a kezdőben, akik amúgy ritkán kerülhetnek oda, lásd pl. Camavinga, Ceballos vagy Rodrygo, de említhetném akár Lucas Vazquezt is. Voltak azért olyan döntései is, amelyekkel nem teljesen értettem egyet, ezekre később visszatérnék.

A játékosokra pedig azért voltam és vagyok nagyon büszke, mert hányszor fordult már elő, hogy egy ilyen ellenféllel szemben sehogy sem sikerült begyötörni azt a nyamvadt vezető gólt. Most ez elég hamar összejött, és a fiúknak az sem szegte kedvét, hogy szinte azonnal jött a semmiből az egyenlítő találat.

A kulcsa az volt ennek az egésznek, hogy Ancelotti rendszere hagyta a játékosoknak, hogy az erősségeiket kihasználják. Nem volt erőltetett körbepasszolgatás (na jó, ezt én is érzem, hogy túlzás, de azért nem Zidane-i/Benítez-i magasságokat súroltunk), nem volt egy olyan kiemelhető taktikai elem, amelyre az ellenfél könnyedén fel tudott volna készülni, és hatástalanítani azt. Voltak szélről beérkező labdák, voltak középső betörések, a pontrúgások is potenciális veszélyt hordoztak magukban (lásd pl. vezető gól). Volt, hogy labdát tartottunk, de volt, hogy direkt támadásbefejezést alkalmaztunk.

Persze, aki nagyon Carlo-kritikus akar lenni, az erre azt mondaná, hogy az olasznak nem volt terve arra nézve, hogy kéne megverni az Osasunát, hanem csak hagyta a játékosainak, hogy ad hoc megoldják. Ezt én hibás megközelítésnek tartom, mert bár tényleg nem volt egy kiemelkedő módszer, amivel a játékosaink próbálkoztak, a tanácstalanságot egy pillanatig sem lehetett érzékelni a játékukon.

Egyéni teljesítmények

Van néhány játékos, akit ki kell emelni a többiek közül a tegnapi mérkőzésről.

Először is, aki szerintem a meccs legjobbja volt, Rodrygo. Bár nagyon sokáig azt hangoztattam a szezonban, hogy én őt inkább kölcsönadnám, és Asensiót megtartanám, a spanyol iránti rajongásom ellenére is kezd ez teljesen átfordulni. A fiatal brazil az utóbbi meccsein olyan érett játékot mutat, hogy simán rá merném bízni a jobb oldalt Mbappé érkezéséig – vagy ha ez nem valósul meg, akkor akár utána is.

Lehet, hogy nem szerzett gólt és nem adott gólpasszt, de szinte kivétel nélkül a jó lehetőséget választotta. Az a bizonyos labdalevétel pedig… ♥

Másrészt, akit pozitív értelemben ki kell emelni, az Lucas Vazquez. Emlékeim szerint neki sem volt rossz megoldása tegnap, ellenben a helyezkedése világklasszis volt: mindig ott volt, ahol lennie kellett. A gólja szimbolikusan megkoronázta a teljesítményét, de az már tényleg csak a gyümölcs volt a habon a torta tetején.

A többi jól teljesítőről néhány rövidke gondolat csak: Courtois-nak még a csapattársak sem tudnak gólt lőni (pedig Nacho nagyon igyekezett), Alaba olyan intelligensen játszik, hogy egy szezon alatt feledtette velünk a meze korábbi tulaját, Nacho a megtestesült madridizmus, Fedét pedig nem lehet nem imádni, amiért mindig 120%-ot nyújt.

Ellenkező irányban kell sajnos megemlíteni Asensiót. Bármennyire is a kedvenceim egyike, nem lehet szó nélkül elmenni a mellett, hogy az első félidőben a gólja előtt érdemben semmit nem csinált. Ezt rögtön tompítanám is egy kicsit azzal, hogy szokásával ellentétben most a védekezésbe azért be-besegített Vazqueznek, de rengeteg támadás ment el azon, hogy Marco egyszerűen nem segített a labdás társnak, hanem kihúzódott a vonal mellé, és várta a hosszú átadást.

Volt egy rövidke időszak a meccsen, amikor Rodrygóval helyet cseréltek, meglepő módon ekkor hirtelen hasznossá vált, hiszen az egyértelmű (két?)ballábassága miatt ő ebben a szakaszban többnyire az oldalvonal mellett ment el az alapvonalig, szélesítve ezzel a csapat támadójátékát. Az Osasuna erre láthatóan nem volt felkészülve, a legnagyobb helyzetet pedig talán az Iscónak második hullámba visszatett labdájával kreálta.

Ancelotti hibái

Erre az volt Carlo reakciója, hogy Rodrygo helyett beküldte Vinit, amivel Marco sorolhatott is vissza a jobb oldalra. Onnantól pedig megint az első félidőben látott szürkeséget hozta.

Nem ez volt azonban a talján mester egyetlen hibája a tegnapi mérkőzésen:

1. Camavinga, mint védekező középpályás
2. Benzema le nem cserélése

Hirtelen ez a két nagy probléma, ami felmerült bennem. Benya le nem cserélése már csak azért is problémás lehet, mert látszik rajta, hogy fejben fáradt. Herrera-bravúrok ide vagy oda, egy friss Benzema a két tiziből legalább egyet értékesített volna. A City ellen pedig óriási szükség lenne egy kipihent, góléhes Karimra.

Camavinga védekező középpályásként szerepeltetése nem ördögtől való gondolat, a védekező képességei (főleg a szerelései és a megelőző labdaszerzései) bőven kvalifikálják erre. Amiért azonban tegnap hiba volt őt oda tenni, az az a tény, hogy az Osasuna meg sem próbált középen támadást vezetni, ergo teljesen feleslegesen pazaroltunk el egy embert középen. Ráadásul a CKM hiányában Ceballos és Fede nem tudott akkora átütő erő lenni, hogy nélkülözhessük Eduardót a támadásépítések későbbi szakaszából.

Szerencsére ez utóbbi tévedésére Ancelotti időben rájött, és körülbelül a félidő magasságában kicserélte Ceballost és Camavingát, amitől rögtön fel is javult a Madrid támadásszervezése. Asensio gólja pl. már egyértelműen ennek a következménye volt (ó, az a csodapassz!).

Összegzés

Fontos három pontot szerzett a Madrid, amely egyre magabiztosabban lépeget a bajnoki cím irányába. Egy olyan ellenféltől sikerült elhozni mind a három egységet, amely a szezon folyamán több csapat orra alá is borsot tört már hazai pályán (a teljesség igénye nélkül: Villarreal, Sevilla, Barcelona). Azt, hogy ezt kvázi B-csapattal sikerült abszolválni, még értékesebbé teszi ezt a diadalt.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a lényeg csak most következik majd: jövő héten az első BL-elődöntő Manchester kékjei ellen, utána pedig egy Espanyol elleni bajnoki, amin igencsak foghíjas lesz a védelem (Militao és Nacho is kisárgázta magát, Alaba szereplése pedig erősen kétséges).

Az azonban vitathatatlan, hogy minden okunk megvan bizakodni egy méltó szezonzárásban. És revideálnám korábbi kijelentésemet: Ancelotti mégis megérdemli, hogy a következő szezont a Madrid vezetőedzőjeként kezdje.

Hala Madrid!

Oszd meg a posztot, ha tetszett!