La Octava | Retro-összefoglaló
Lappang a vírus szerte a világon, az élet pedig mintha megállt volna pár pillanatra. Fociból is csak ismétléseket láthatunk – ez adott ötletet az alábbi poszt megszületéséhez. Éljük át újra együtt kedvenc klubunk egy korábbi nagy pillanatát: La Octava, azaz a Nyolcadik megszerzését!
2000. május 24-ét írtuk ekkor. Hogy a fiatalabb rajongók is kontextusba tudják helyezni: a kezdőcsapatba ebben az évben robbant be a meccs előtt pár nappal mindössze 19.(!) születésnapját ünneplő Iker Casillas. De Raúl is még csak 23. évét taposta.
Szomorú apropó, hogy az akkori elnök, Lorenzo Sanz pont a múlt héten hunyta le örökre a szemét, nyugodjék békében. Ő volt az, akinek az elnöklése alatt 32 év után sikerült végre újra elhódítani a legrangosabb európai kupát. Gondoljunk bele, egy évtizeddel ezelőtt mi 12 év után már úgy ki voltunk éhezve, mint oroszlán alfahím a hónapokig tartó szárazság után…
Belevágva az írásom lényegi részébe, kezdjük a Madrid szezonelemzésével.
Korkép – vagy kórkép?
1999 nyarát írjuk. Az előző szezonban a Real csak második lett a Barcelona mögött a bajnokságban, plusz a BL-ben is a negyeddöntőben estek ki – ráadásul címvédőként – a Dinamo Kijev ellenében. Hogy még rátegyek egy lapáttal, a kupából az elődöntőben estek ki a Valencia ellen úgy, hogy a némileg tartalékosan bevállalt első meccsen 6-0-ra ütötték ki kedvenceinket a denevérek.
Nem meglepő tehát, hogy nem volt épp rózsás a hangulat a csapat háza táján, és ezt olyan igazolásokkal próbálták ellensúlyozni, mint Steve McManaman (Liverpool), Nicolas Anelka (Arsenal), Míchel Salgado (Celta Vigo) vagy Iván Helguera (Espanyol). A távozók közül Clarence Seedorf (Inter), Predrag Mijatovic (Fiorentina), Christian Panucci (Inter) és Davor Suker (Arsenal) neve emelkedik ki – vegyük észre, ők mindannyian alapemberek voltak a 98-as BL-győzelem idején.
Toshack edző felé már ekkor, ’99 nyarán sem volt feltétlen a bizalom, amiben nyilván az előző szezon eredményei óriási szerepet játszottak. Ekkor azonban még lehetőséget kapott a javításra.
A türelem november közepéig tartott, eddigre a Madrid túl volt egy 8 meccses nyeretlenségi sorozaton a bajnokságban, a walesi edző ráadásul az elnökkel és a játékosokkal is összekülönbözött – nem volt maradása.
Utóda az a Vicente del Bosque lett, aki ’94-ben és ’96-ban már irányította beugróként pár meccs erejéig az első csapatot, de eddig a pillanatig inkább az utánpótlásban tevékenykedett. Arról, hogy ő később mit, miket ért el, talán felesleges is írnom… 🙂 Azért néhány eredmény a teljesség igénye nélkül: kétszeres BL-győztes, VB- és EB-aranyérmes, kétszeres spanyol bajnok.
Érkezésekor a Madrid a 8. helyen állt a bajnokságban, a BL-ben pedig túl volt az első csoportkörön.
Itt iktatnék közbe egy kis történelmi kitekintést a most értetlenül néző fiatalok kedvéért. Mi az, hogy első csoportkör? Nos, egészen a 2002-03-as szezon végéig két csoportkör volt a BL-ben, a második csoportkörből pedig rögtön a negyeddöntőbe jutottak a legjobbak.
Most, hogy a Real helyzetét megvizsgáltuk, nézzük meg, hogy jutottak el a csapatok a vizsgált döntőig:
Út Párizsig
Legyünk sportszerűek, adjuk át a kezdeményezést az ellenfélnek.
A Valencia ’99 augusztusában a Bayern München, Rangers, Eindhoven triót kapta ellenfélül. Nagy meglepetésre ezt a kört az első helyen abszolválták veretlenül, egy győzelemnyi ponttal megelőzve az előző évi döntős bajorokat is.
A második körben a Manchester United, Fiorentina, Bordeaux hármassal sorsolták össze a Túria-parti klubot. Mivel hazai pályán a három meccsen gólt sem kaptak, és pontot is csak a vörös ördögök ellen hullajtottak, így viszonylag izgalmak nélkül jutottak a negyeddöntőbe az angolok mögött.
Itt két meccsen magabiztosan kerekedtek felül a korszak egyik nagyvadjának számító Lazio együttesén, hogy aztán az elődöntőben ugyanígy 5-3-as összesítéssel múlják felül a Barcelona együttesét.
A mieink már némileg kalandosabb útvonalon jutottak a Stade de France gyepére. Az első csoportkörben a Porto, Olympiakos (magyar írásmód szerint Olimbiakósz…), Molde hármast sikerült megelőzni. A norvégok ellen már itt is becsúszott egy figyelmeztető vereség, de ennek ellenére csoportelsők lettek kedvenceink.
A második csoportkör már sokkal izgalmasabban alakult. A Valencia által megelőzött Bayern, az előző évben mieinket búcsúztató Dinamo Kijev és egy újabb norvég csapat, a Rosenborg alkotta a második csoportkör ellenfeleit. A negyeddöntőbe végül úgy sikerült bejutni, hogy azonos pontszámmal, de jobb egymás elleni eredménnyel előztük a második helyért az ukránokat.
Hogy aztán a negyeddöntőben a címvédő Manchester United-et 3-2-es összesítéssel, Raúl duplájával és Keane öngóljával búcsúztassák. Következett a bajor sztárcsapat, akikkel szemben a második csoportkör során már kétszer vereséget szenvedtek, ráadásul mindkétszer 4 kapott góllal. Végül őket is 3-2-es összesítéssel múlták felül, Anelka 2 góljának is köszönhetően.
Így tehát a párizsi gyepen a Real Madrid és a Valencia csapata találkozhatott, hogy összecsapjon a nagyfülűért. Raúl kontra Mendieta, Casillas kontra Canizares, del Bosque kontra Cúper.
La Octava – a Nyolcadik
Végre megérkeztünk a Stade de France-ba, de a meccs előtt még egy dologról meg kell emlékeznünk. A klublegenda csapatkapitány, ifjabb Manuel Sanchís és a szintén legendás csapatkapitány-helyettes, Hierro is csak a padon kezdett. Előbbi kora (35-öt töltötte előző nap), utóbbi a szezonbeli sorozatos sérülései miatt. A karszalagot a döntőben így a harmadik számú kapitány, Fernando Redondo viselhette.
A kezdőcsapatok az alábbiak szerint alakultak:
Valencia: Canizares – Angloma, Djukic, Pellegrino, Gerardo – Farinós – Mendieta, Kily González – Gerard – Angulo, Lopez
Real Madrid: Casillas – Helguera – Salgado, Karanka, Campo, Carlos – McManaman, Redondo, Raúl – Morientes, Anelka
Nem, nem elírás. Egyrészt Raúl tényleg a középpályán kapott szerepet, és lényegében középső középpályásként játszott. Másrészt Helguera annyival hátrébb helyezkedett a meccs nagy részében a Karanka-Campo párosnál, hogy ezt nem lehet a ma megszokotthoz hasonló háromvédős rendszernek hívni. Ez bizony, bármennyire fura is ezt a Madrid kapcsán leírni, egy ötvédős rendszer volt, ahol Helguera szűrő volt a két középhátvéd mögött.
Első félidő
A Valencia indította útjára a labdát.
Az első pár percből kiemelendő egy szöglet, amit Mendieta tekert a léc fölé. Emellett egy Roberto Carlos-féle elfutás, amit egy pontatlan passz zárt le.
Ha valaki a mai focihoz szokott szemmel megnézi a meccs első öt percét, valószínűleg meglepődik majd azon, hogy egyrészt mennyire offenzív mentalitásban futott ki mindkét csapat a gyepre; másrészt pedig mennyire passzív mindkét együttes középpályája. A Valenciánál még csak-csak felfedezhető egy-két kreatívabb megoldás Mendieta vagy Kily González részéről, madridi oldalon azonban a Redondo, McManaman, Raúl sor vajmi keveset vállalt a játékból ebben az időszakban.
Nem lehetne azt mondani, hogy az első negyedórában bármelyik együttes irányította volna a mérkőzést. A Real többnyire hagyta a Valenciát elfutni a védelmi vonaláig, hogy aztán onnan egy szerelés után indulhasson az ellentámadás. A narancsmezesek pedig a pálya minden pontján próbálták megszerezni a játékszert, még ha nem is Klopp-i gegenpressing alkalmazásával.
Egyéni teljesítmények terén számomra eddig a pontig két meglepő akadt madridi oldalon: az első, hogy Redondo a testfelépítése ellenére mennyire könnyen változtatta a mozgása irányát, a második pedig az, hogy Anelka milyen fürge és technikás volt még ekkoriban (főleg későbbi önmagához képest).
Az első komolyabb helyzetre a 16. perc végéig kellett várni: ekkor Raúl középre nyesett labdájára a francia csatár érkezett üresen, de léc alá tartó fejesét Canizares szép mozdulattal paskolt fölé.
A szögletből ellentámadást vezethetett a Valencia, melynek végén Casillasnak kellett fognia egy tizenhatoson kívüli Mendieta-lövést. Eztán pedig rögtön egy Carlos-Raúl-Carlos támadás futott a balon, a beadás viszont nem talált embert.
Érdekes volt látni, hogy egy BL-döntő első harmadában ekkora iram legyen. Valamint azt is, hogy mekkora üres helyek tátongtak a középpályán. Volt, hogy húsz méter átmérőjű körben nem volt senki.
A 19. percben Claudio López lövése zúg nem sokkal mellé egy szöglet után.
Kiegyenlített játék, majd vezetés!
A támadósor kémiájáról egy pár gondolat. Az első játékrészben Anelka volt a csapat legtöbbször helyzetbe kerülő játékosa, mégis, érzésre valahogy kilógott a csapatból. A többiek igyekeztek minél gyorsabban Canizares kapuja elé fejlődni, ő sokszor inkább meghúzott egy, vagy inkább több cselt. Bár ezek többsége sikeres volt, a támadásokat szinte kivétel nélkül lassította. A bajnokságbeli gyenge góltermése mellett talán ez lehetett az oka, hogy egyetlen szezon után távozott.
A következő tíz perc komolyabb helyzet nélkül telt el, de ekkor már sokkal aktívabb lett mindkét oldal középpályája. Majd a 31. percben Carlos dobta be a labdát, Morientes középre ívelését McManaman gurította kapásból, Canizares bravúrral tolta ki.
Ettől az egy helyzettől eltekintve erős mezőnyjáték folyt a pályán. Mindkét csapat jobban ügyelt a védekezésére, mint a támadásaikra, így ebben az időszakban a pálya középső harmadára koncentrálódott a játék. Volt egy-két alkalom azonban, amikor az egyik vagy másik oldal defenzív részlege hibázott, egy ilyenből kapta Salgado a meccs első sárga lapját egy méterekről történő, ma már szinte biztosan piros lapot érő, Angulo ellen elkövetett becsúszásért.
Rögtön a szabadrúgás utáni felívelésnél a Carragher-hasonmás Gerardo rántotta le Anelkát szintén egy sárga kártyáért cserébe. A szabadrúgásból pedig megszerezte a vezetést a Madrid!
Roberto szabadrúgásába egy védő teszi bele a lábát, amely így Salgadóhoz pattan. Ő Anelkát választja, akinek a beadásába belelépnek. Azonban pont Míchelhez kerül vissza, aki a védővel való birkózás közben a másik oldalra ível, Morientes pedig a védőjét megelőzve a rövidbe fejel, 1-0.
A félidő hátralévő részében igazán említésre méltó már nem történt. A vezető gól ellenére kiegyenlített játék folyt a pályán, és semmiképp sem beszélhettünk a Madrid fölényéről.
Második félidő
Csere nem történt egyik oldalon sem a szünetben.
A 49. percben Anelka futott el lendületből a védője mellett, de éles szögből leadott lövését Canizares védte.
Az az első 4-5 perc után egyértelművé vált, hogy a Valencia hajt a győzelemért. Ez helyzetekben kevésbé mutatkozott meg a részükről, abban viszont annál inkább, hogy a Real több kontrát is vezethetett.
Az első negyedórát kihúzza komolyabb Valencia-helyzet nélkül a Real. Amely szinte kizárólag az előny megőrzésére koncentrált az 50. és a 60. perc között.
A 62. percben Raúl próbálta átemelni Canizarest, de a korábbi Real-kapus résen volt.
Újabb gól
A 67. perc elején viszont szinte a semmiből duplázza meg előnyét a királyi gárda. Roberto Carlos óriási bedobását a tizenhatos vonala elé fejelik ki a védők, McManaman pedig az első félidő után megint egy kapáslövéssel jelentkezett. Akrobatikus mozdulat volt, a Valencia kapusa nem védhette, 2-0.
Erre reagálva Cúper beküldte a román támadót, Iliét Gerardo helyére, tehát formációt is váltott az ellenfél. Az eddigi 4-4-2 gyémánt helyett tehát egy 3-4-3-as formáció lett – papíron. A pályán ugyanis igen szervezetlenül helyezkedtek a narancsmezes játékosok.
A 72. percben Angulo nem találta el a labdát ziccerben – mentségére szóljon, nem volt egyszerű helyzet, levegőből, kapásból kellett volna elpöccintenie az egyébként remekül helyezkedő Casillas mellett.
Majd még ugyanebben a percben del Bosque is cserélt egyet, Morientes helyére a középpályás Sávio érkezett, így Raúl végérvényesen feljebb léphetett a támadósorba Anelka mellé.
Fölény
A 75. percben pedig eldőlt a meccs. Egy Valencia-szögletnél minden mezőnyjátékos a Real tizenhatosa környékén helyezkedett. A labda a pár perce pályán lévő Sávióhoz került, aki indította a saját térfeléről rajtoló Raúlt. Minden védőnél előrébb helyezkedett, így a kezdőkörtől zavartalanul szaladhatott Canizares kapujára. Nem tudták tartani vele a lépést, a végén pedig az elfekvő spanyol hálóőrt is kicselezte, és a kapuba beszaladó védő, Djukic lábai mögött a hosszúba helyezett, 3-0.
Az arcokon ekkor lehetett látni, hogy eldőlt a meccs. Cúper edző rezignáltan ült a padon, del Bosque pedig diadalittasan üvöltött fel a harmadik gólnál. A pályán lévő Valencia-játékosok arcán sem feltétlenül csak a motiváció vonásait lehetett felfedezni.
Persze azért becsületesen küzdöttek a becsületgólért, de fegyelmezetten zártak a blancók.
A 80. percben érkezett pályára Anelka helyett a klublegenda Sanchís. Zúgott a lelátón a Campeones!
Majd a 85. percben Salgado helyére Hierro érkezett, hogy elképesztő számú, 5 középső védővel (Campo, Helguera, Karanka, Sanchís és Hierro) tartsa az eredményt a madridi gárda. Campo húzódott ki egyébként jobbra.
A maradék időt amerikai focis hasonlattal lepörgette a Madrid. Pár apróbb helyzetet feljegyezhettünk, mint egy tizenhatoson kívülről eleresztett Sanchís-fejes vagy egy Hierro szabadrúgás.
Megvan a Real Madrid nyolcadik BL-címe, és ezzel a habfehér alakulat lett az első, amely több BL-győzelmet is fel tud mutatni.
Taktika
Nem akarok túl részletesen belemenni, mert szerintem a mostanában megszokotthoz hasonlóan ez esetben is a mentalitás döntött a mieink javára. De azért minimálisan muszáj érintenünk, még ha ismételni is fogom pár korábban leírt gondolatomat.
Kezdjük a hadrendekkel!
Felállások
Azzal, hogy Vicente del Bosque az 5-3-2-es hadrend mellett döntött – ahogy egyébként az egyenes kieséses szakasz többi meccsén is -, lényegében előre feladta a középpályát. Tette mindezt annak tudatában, hogy a széleken Salgado és Carlos végignyargalják a meccset, Redondo és McManaman pedig technikai készségüknek hála „emberhátrányban” is képesek jelenlétet teremteni a középső harmadban. Ezzel viszont nyert egy plusz embert a védelembe, Helguera szűrőként figyelhetett a kiugró támadókra. Raúl pedig az összeköttetés volt a középpályás duó és a Morientes-Anelka páros között. (Igaz ez úgy is, hogy védekezésnél egyértelműen középső középpályás pozícióban tetszelgett.)
Cúper taktikája egyébként egy 4-4-2 gyémánt volt, ahol a legfontosabb szerepek Mendietára és Lópezre lettek osztva: előbbi a játékszervező, utóbbi a befejező funkcióját töltötte be.
A stratégiák
Mint már korábban említettem, a középpálya lényegében üres volt. Ez abból adódott, hogy a Madrid részéről a széleken, Salgado és Carlos révén történt főként az előrehaladás, és ilyenkor McManaman és Redondo/Raúl is melléjük húzódott ki segíteni; valenciai oldalon pedig Mendieta és González is inkább a szélekről indult.
A második gólig két egyenlő fél párharca volt, bár az igaz, hogy helyzetek terén a Real kiemelkedett. Ez szerintem annak köszönhető, hogy míg a két – de Raúllal inkább 3 – támadóra 4 valenciai védő jutott, addig az ő két támadójukra 5 madridi védő. Ezen az ötösön pedig nagyon ritkán jutottak csak át.
Valenciai oldalon egyértelműen Mendietát emelném ki a meccs egészét tekintve. Nem csak a helyzetek kidolgozásában, hanem azok befejezésében is ő volt az egyik legaktívabb.
Madridi oldalon nehezebb egy játékost kiemelnem. Ha muszáj, akkor Redondót mondanám, aki – főként technikai tudásának köszönhetően -rengeteg egy az egy elleni párharcot nyert meg, ezzel területet és előrehaladást nyerve a madridiaknak, de én inkább hozzávenném még a Salgado-Carlos duót is. Előbbi szintén kiemelkedő mennyiségű nyertes párharcot mutathatott fel, utóbbi pedig fáradhatatlan dinamizmusával határozta meg a baloldali támadásokat.
Vegyük észre, hogy a gólok nem kidolgozott akciók eredményei: az első egy szabadrúgás, a második egy bedobás, a harmadik pedig egy ellenfél-szöglet utáni kontra után született. Nem állíthatjuk tehát, hogy a Valenciát a földbe döngölték volna kedvenceink a támadásaikkal – szimplán kihasználták az adódó hibákat.
Talán elfogult vagyok vele szemben, de nem mehetünk el szó nélkül Raúl és az ő szerepe mellett sem. Ha kellett, Redondóval egy vonalban védekezett, de többnyire persze inkább a támadásokban és azok építésében játszott óriási szerepet. Ha kellett, mélységből indított, ha kellett, ő maga sprintelt a labdáért az alapvonalig; előfordult mindkét szélen és középen is. Bár „csak” egy gólt szerzett, legjobb meccsei egyikét láthattuk.
Bár nem taktikai elem, de még utolsó Madrid-kapcsolatú gondolatként ide kívánkozik leginkább: aki azon tanakodik, hogy Marcelo vagy Roberto Carlos volt-e a jobb fénykorában, vessen egy pillantást erre a meccsre! (Vélemények jöhetnek, sőt, jöjjenek kommentben, de nálam ez a kérdés eldőlt.)
A Valencia részéről talán az egyetlen dicsérendő, hogy Mendieta mekkora mérkőzést játszott – Cúper viszont szerintem ezt egy csöppet elmeccselte. A támadósorból López túl gyakran kellett visszalépjen, Angulo pedig nem emlékszem, hogy kapott volna használható labdát a 90 perc alatt a kapu előterében, és erre nem reagált időben az argentin mester. Az, hogy McManaman gólja után beküldött egy támadót egy védő helyére, már csak eső után köpönyeg volt.
Epilógus
Miért esett erre a meccsre a választásom?
Akik követik már egy ideje a blogot, azok tudhatják, hogy 2002 környékén kezdtem el szurkolni a csapatnak. Szerettem volna egy olyan meccset bemutatni, ami ezen korszak előttről való, hűen tükrözi a klub hagyományait, de azért vannak még számomra ismerős arcok a játékosok között.
Látni akartam gyerekkori kedvenceimet a csúcskorszakuk körül, a két szóba jöhető meccs közül pedig egyértelműen ez kecsegtetett izgalmasabb cselekménnyel (a másik a két évvel korábbi döntő lett volna). Meg, ugye, ezen volt Raúl-gól, ráadásul nem is egy csúnya darab.
A találkozó megtekintése után azt kell mondanom: ha a Decima elnyerésében szerepet játszott Mourinho és az ő taktikája, akkor a galaktikus csapatunk sikereinek is ez a csapat fektette le az alapjait.
Végezetül következzék a mérkőzés összefoglalója, de mindenkit csak bátorítani tudok, hogy így a #maradjotthon idején szánjon rá 90 percet, és nézze meg a teljes mérkőzést, vannak tanulságos elemei (pl. egy bizonyos megosztóoldalon elérhető 🙂 ). Főleg, ha még nem láttátok korábban. Akik pedig látták élőben, azok kommentben javítsák már kérem azokat a hibáimat, amiket a nem megfelelő dokumentálás esetleg okozhatott!
Elnézést kérünk a hosszú kimaradásért az utolsó posztunk óta, reméljük, ez az anyag kárpótol titeket a várakozásért. Vigyázzatok magatokra, és tartsátok be a korlátozásokat, hogy minél hamarabb visszazökkenhessünk a régi kerékvágásba!
Felhasznált források:
Hala Madrid!
