Ha valaki nézett időjárásjelentést az elmúlt közel egy napban, akkor bizony komoly aktivitást észlelhetett a madridi tájakon. A letargia esőfelhőiből fakadó könnycseppek súlyos és ütemes kopogása veri a flasztert, miközben mélabús sóhajok viharos lökései tépázzák a frissen ültetett facsemetéket. Egy alakot látok közeledni, talán egy húszas évei elején járó férfi lehet az. Üres tekintete és sötét ruházata megrettentő. De ő nem vett észre, csak elhaladt mellettem lassú, komótos léptekkel, egy sporttáskával a vállán. Megfordultam, és a látvány nem lepett meg. Egy tizenéves lány, majd egy negyvenes nő, ugyanaz a tekintet, ugyanaz az öltözék. Egyiküknél bőrönd, a másiknál retikül. Hirtelen kisebb csoportok, majd százak, végül ezrekben, tízezrekben mérhető tömeg vesz körbe, szürke és a semmibe révedő masszává gyúrva a környezetet. Nem vesznek észre, de megvető pillantásokat vetnek fölém. Felnézek, de nem látok semmit a szomorúan vonuló gomolyfelhőkön kívül. Hacsak nem a rózsaszín esernyőm az összeszűkült szemek és undorra húzódó szájak céltáblája…

Az én szempontomból ez nagyjából reálisan szemlélteti az elmúlt jó egy nap történéseit. Korunk egyik meghatározó játékosa, a Real Madrid elmúlt éveinek gólfelelőse, aki rekordokat halmozott, és segítette találataival történelmi tettekhez a klubot, most elment. Sokan rendültek meg a hír hallatán, és burkolództak a depresszió takarójába kezükben megfakult fényképekkel és egy bögre kakaóval, siratva a szép emlékeket. Egyáltalán nem vetem meg őket, senkit, akit ez csapásként érhetett. Sőt, azt is megértem, ha most sivárnak és kietlennek látják a világot, tele melankóliával és fenyegető ábrándokkal, ez az ő helyzetükben egy teljesen érthető reakció. Mint ahogy a düh is. A tehetetlen düh, a kontrollálhatatlan fájdalom kirobbanása, mind-mind valid és érvényes reakció az ő nézőpontjukból jelenleg. A rózsaszín esernyő szimbóluma nem is ennek a totális ellentétéről szól. Nem arról, hogy örömtáncot kellene járni az átigazolás felett, és belevigyorogni a kétségbeesettek, a letörtek arcába, akik ugyanazért a csapatért izgulnak a tévé előtt, mint te, vagy én. A rózsaszín esernyő az elégedettséggel vegyes optimizmus, az izgalommal vegyes gondtalanság jelképe.

Igen, nem kell hozzá kitüntetett detektívnek lenni, hogy bárki rájöjjön: bizakodó vagyok a dolgok alakulását illetően. Számomra Cristiano Ronaldo egy kivételes és nagyon gólerős tagja volt a Real Madridnak, akinek komoly érdemei vannak abban, hogy a klub az UEFA terepasztalába szögelje a címert kitörölhetetlenül és visszavonhatatlanul. Ugyanakkor az én olvasatomban ez egy kölcsönösen előnyös kapcsolat volt a csapat és a játékos között (számomra kissé egészségtelen mértékekkel). Ronaldo használta a Real Madridot, ahogy a Real Madrid is használta Ronaldót. Viszont azt a felfogást nem szívlelem, amikor egy klub maga mellé (vagy esetekben fölé) emel egy játékost. Ebben a Real Madrid is hibáztatható. Mindig a klubnak kell az élen állnia, az elsőnek lennie, minden és mindenki más csak ez után következhet. Ronaldo pedig túlságosan magasan volt ahhoz, hogy tiszta szívből szeretni tudjam őt, mindamellett, hogy tiszteltem, és tisztelem azt a munkát, amit madridi mezben elvégzett a sikerek érdekében. Viszont kivételezett státuszának permanenciája, az ő egyéni sikereinek görcsös erőltetése, a minél jobb és jobb kontraktusok megszállott hajszolása, és imázsának kényszeres egekbe emelése mindig szálka marad a szememben. Nem tudom kitörölni magamból azt az érzést, hogy vannak játékosok, akik számára a klub sikere az első, és az egyéni eredmények csak annyiban számítanak, hogy a csapat ez által nagyobb valószínűséggel ér el jó eredményeket, úgy Ronaldo esetében a csapat sikereinek fontos hozadéka volt számára az, hogy így egyénileg is több elismerésben részesül (rá épülő taktika, gólok, mesterhármasok, gólkirályi címek, Aranylabdák, Aranycipők, stb.). Nyilván nagyon kényelmes lenne hálátlannak beállítani, aki utálja Ronaldót, de ez nem igaz. Egész egyszerűen nem érzem sajátomnak azt az utat, amin jár, nem tudok azonosulni azzal a gondolkodásmóddal, amit képvisel, a döntő utáni nyilatkozatról és az átigazolás lefolytatásáról és lezárásáról nem beszélve. Az utálom-szeretem szintből eredő acsarkodást meg hagyjuk meg a tinimagazinoknak, meg a kommentek gyarapodásától ejakuláló médiatartalmaknak.

Mindamellett, ha valaki kötözni való bolondnak tart a véleményem okán, annak is észre kellene vennie, hogy ez mindenki számára egy jó döntés és egy jól időzített döntés volt (mármint az érintetteket illetően). Ronaldo jól járt, hiszen ő távozni szeretett volna, és Torinóban (sőt, egész Olaszországban) ő lesz a legnagyobb jelenség, mindemellett változatlan státuszban marad csapaton belül, és azt sem lehet mondani, hogy hó végén már csak vajas kiflire maradna a tárcában. Emellett elmondhatja magáról, hogy három nagy bajnokság, három óriásában is letette a névjegyét. A Juventus jól járt, hiszen egy világklasszis támadó mellett brandet is vásárolt magának, óriási érdeklődés övezheti a zebrák mérkőzéseit, növelve a hazai dominancia amúgy sem csekély esélyét, és elővetítheti a sikeres nemzetközi szereplés lehetőségét is. A jegyek, mezek, reklámok, stb. kérdésköréről nem is beszélve… És bizony a Real Madrid is jól járt. Lopetegui érkezése önmagában is egy átalakuló, fiatalodó, spanyol alapokra épülő klubmodellt prognosztizált, amibe pontosan illeszkedik Ronaldo távozása. A klubhoz befolyt százmillió sem jött rosszul persze, amit innentől kezdve már csak okosan kell elkölteni, vagy kiegészíteni. Kicsit parkolópályán kell pihentetni a jelen eredményességét, a vitrin akaratos zsúfolását, és építeni a jövő Madridját, aminek alapja nem egy embertől kell, hogy függjön.

Mindezek fényében lenne brutális, a VB-n sem látott mértékű öngól az, ha Neymart leigazolná a Real Madrid. A brazil szupersztár érkezése egy szemernyi előrelépést sem jelentene, hiszen amellett, hogy Ronaldóhoz képest gyengébb játékos, státuszát és egóját tekintve van azon a szinten mint a portugál – csak emellé nem is vezéregyéniség, viszont balhésabb és ki tudja mennyire borítaná meg az öltözői egységet (szerintem meglehetősen). A Real Madrid egyik legmélyebb erkölcsi válsága lenne a bukfencvetés önjelölt szakértőjének leigazolása. A hazai fiatalok plusz a tapasztalt külföldiek alkotta alázatos és fejlődőképes csemetéjének számára Neymar érkezése a növényzetet kipusztító tetű lenne. Nála sokkal jobb megoldást jelenthetne a brazilhoz hasonló stílusjegyeket meg nem vető, de formálható és komolyabb lehetőségekkel kecsegtető Mbappé elhozatala, de jelen állás szerint nem valószínű, hogy a teknőc mozdítható lenne Párizsból. Mellettük is sorjáznak a nevek, és a poszt Ronaldo-éra eljövetelével ez csak súlyosbodhat, hiszen mindenki szívesen állna a habfehér sereg élére, most, hogy az előző király áttette a székhelyét Olaszországba.

Számomra csak annyi maradt, hogy a rózsaszín esernyőt az égben tartva vegyek egy nagy levegőt a mélyvíz nyomásából a magasba törve, és bízzak a folytatásban, az új jövőképben, és úgy álljak ki a csapat mellett, mint eddig még soha. Azoktól pedig, akik Ronaldo Juventusos karrierjét is közelről fogják követni, és kitartanak madridistaként is a portugál mellett, csak annyit kérek: a sporttáskába, a retikülbe, a bőröndbe pakoljanak bele minden szép itteni emléket vele kapcsolatban, és tegyék olyan helyre, ahol örökös megbecsülés vár rá, de a szívüket hagyják meg tisztának, sértetlennek és fehérnek.

A cikk olvasónk és kommentelő társunk V.I.C. szerzeménye. Köszönjük neki ezeket a remek sorokat!

Oszd meg a posztot, ha tetszett!