A király üdvözli a bajnokot

Klasszikus nyitókép

A barcelonai rangadókat mindig nagy várakozás előzi meg. Számláljuk a heteket, napokat, majd az órákat. De ez most más. Hetekkel korábban talán kevesen tudtuk a mérkőzés dátumát, napokkal ezelőtt talán fel-fel rémlett, hogy valamikor Barcelonában lépünk pályára, de nem voltunk biztosak, hogy szombaton vagy vasárnap játszunk-e. Kedden és szerdán azt is elfelejtettük, hogy május 26-i mérkőzésen kívül pályára fog lépni idén a szeretett csapatunk. Most, pár órára a kezdéstől figyelmeztetek mindenkit: ma este, 20:45-kor pályára lép a királyi gárda, az előző fordulóban bajnokká avanzsált Barcelona otthonában.

Vajon miben rejlik az El Clásico varázsa? Hiszen ilyenkor nem azért ülünk le a képernyők elé, hogy megnézzük ki viszi el a három pontot. Nem csupán az a tét, hogy ki nyer, esetleg ki jut tovább, vagy ki emelhet a magasba egy serleget. Mindannyian érezzük, hogy a tét nagyobb. Nem tudunk elképzelni egy barátságos mérkőzést a Barcelonával.

Most ez mégis más.

Más, mert ennek a mérkőzésnek nincsen tétje. Három pont ugyan jár a győztesnek, viszont az a három pont nem oszt, s nem szoroz egyik csapatnak sem. Nem múlik rajta továbbjutás vagy serleg sem. Nem jár érte semmi, csak az a három pont. A katalán csapat a három pont nélkül is bajnok, míg a királyi gárda – az elmaradt mérkőzés miatt – még csak meg sem előzi a második helyet megvédeni kívánó Atléticót.

Viszont az El Clásico több, mint a három pontért folytatott harc. Több annál, hogy egy kupasorozatban melyik csapat jut tovább. Több annál, hogy ki emelhet magasba egy trófeát. De ezek már többé-kevésbé eldőltek. Ki lettek osztva mára az utak, amelyeket ez a két gárda bejár az idei szezonban, és ezek az utak nem keresztezik egymást. A versenyfutás a két klub között ebben a szezonban lezárult.

Lég üres térben lebeg az a leírhatatlan, megfoghatatlan, de mindenki számára nyilvánvalóan létező belső érték, ami ezt a párharcot körbe lengi. Olyan érzése van az embernek, mintha egy lépcső utolsó fokai hiányoznának, és sosem érhetünk fel a tetejére. Hiszen mi emelné ezt a mérkőzést a többi felé, ha már a három pont sem tét?

Talán ők?

Legjobban talán azért vártam ezt a mérkőzést, mert ma utoljára léphet pályára Iniesta egy El Clásicon.

Iniesta az utolsó játékos, aki számomra a korábbi korszak futballját képviseli. Egy picit sem bánom, hogy a kedvenc csapatom riválisának a játékosa volt az egész karrierje során, mert így is meghatározó játékos volt a spanyol futballban. Így is megannyi örömöt szerzett nekem. Így is tudtam élvezni az ő játékát, címertől függetlenül.

Éppen ezért úgy gondolom, hogy megérdemli, hogy mi itt, több ezer kilométerrel keletebbre, szűk kis olvasó táborunk előtt, megemlékezzük nem is akármilyen karrierjéről. A szót átadom Pulgának, a La Liga Loca és a Tot el Camp bloggerének.


Ha valaki azt kérdezné, hogy mit jelent Iniesta a Barcelona számára, nem mondanék semmit. Betenném neki a spanyol kupadöntő második félidejét. Ennek a gyönyörű embernek van egy önéletrajzi könyve, amiben Messi azt mondja, hogy ha a pályán rosszra fordulnak a dolgok, csak odaszól neki: „gyere közelebb”. Ilyenkor ő átveszi az irányítást és a felelősséget. Amikor Iniesta belőtte a negyedik gólt, a szögletzászló felé kezdett rohanni, de félúton visszafordult. Messi érkezett elsőként, aki behunyta a szemét és átölelte őt. A pillanatot megörökítő kép nem csak a döntő szimbólumává vált, de egy egész generációévá. Olyan közel voltak egymáshoz, mint még soha. Mégis olyan távol. 22 évvel azután, hogy beköltözött a La Masíára, 18-cal azután, hogy először találkozott Messivel és 16-tal azután, hogy debütált a Barca felnőttcsapatában, Iniesta 8 ezer kilométerrel távolabb került a klubtól, feltehetőleg valahová Kínába.

Aztán az utolsó percek… A 88., amikor Valverde lecserélte őt. 67 ezren voltak a Wandában, és mindenki állva tapsolt. A sevillai szurkolók is. A maradék időben a kamera már nem is a meccset mutatta, hanem a kispadon a könnyeivel küszködő játékost – aki mindenekelőtt ember volt, csak aztán futballista. A játékán is ez látszott mindig. Nem volt se gyors, se erős, se különösebben technikás. Mégis úgy siklott (ez a jó szó rá?) a védők között, ahogy senki más. Nem lehetett utolérni, elkapni, megállítani. Olyan könnyedséggel csinálta, hogy az emberek elhitték, tényleg egyszerű játék a foci. Pedig nem. Amit Iniesta csinált, az művészet volt.

A Clásicókról is van pár emlékezetes mozdulata, például az a bal felsőbe vágott labda a madridi 4–0-ról. _Nekem_ mégis az a kedvencem, amikor a 2009-es tavaszi meccsen kifordult két Real-játékos között a saját térfelén. Erről van szó, 7:43-nál:

 

Semmit nem csinált lényegében, de azzal megalázott két embert.

A 2010-es vb-döntőben lőtt gólja óta mindenhol megtapsolják Spanyolországban. De ha jobban megnézzük, nem csak ott. És nem csak a vb-címet érő gólja miatt. Tapsolták már őt meg Torinóban és Lisszabonban is. És a Bernabéuban is. A Marca az „utolsó császárnak nevezte őt”. Egy másik madridi lap azt írta, hogy a távozásával valami meghal a lelkünkben, és semmi nem lesz már ugyanolyan, mint régen. A kulcsszó a „madridi” és a „lelkünkben” – a többes szám miatt. Iniesta nem csak egy Barca-játékos volt, hanem egy futballista, akit mindenki imádott az emberi természete miatt. Nem veszekedett, nem rugdosódott a pályán, nem baszta fel az agyát soha. Csak egy átlagos fickó volt, aki végezte a dolgát. Azt hiszem, ezért szeretik őt mindenfelé, mert az emberek azonosulni tudnak vele. „Annyira jó ember, hogy ha valaki hátsón rúgná, ő kérne bocsánatot” – mondta róla Eto’o.

Ez a jó ember 32 trófeával (ami rekord, rajta kívül csak Messinek van ennyi) hagyja itt a csapatot, a második legtöbb meccsel az örökrangsorban. És nem csak a válogatott történelmét írta át azzal a góllal a vb-döntőben. A 2009-es, Chelsea elleni BL-elődöntőben lőtt egyenlítő góljával a Barcelona történelmét is örökre megváltoztatta. Az a gól volt a 119 éves klub történetének talán legfontosabbika. Ha az nincs, nincs BL-győzelem, nincs európai szuperkupa és nincs klubvilágbajnokság sem. Röviden: nincs hatkupás szezon – ami még mindig egyedülálló a futballtörténelemben.

– Pulga –


A mérkőzés kimenetele nem fog befolyásolni senkit sem. A hármas sípszót követően végleg ketté ágazik a két csapat útja idén. Végeredménytől függetlenül a Barcelona a bajnoki címet és a spanyol kupagyőzelmet ünnepelheti, mi pedig folytatjuk utunkat a 13. felé. Ezek azok, amik többet számítanak a mai mérkőzés kimenetelénél.

De ez mégis csak egy El Clásico! Nyerni szeretnénk. Mi szurkolók, és a játékosok is egyaránt. De ahogy bennünk sem lobban oly hevesen a láng, a játékosok is érezni fogják, hogy az este sokkal többet veszíthetünk, mint három pontot.

Nehéz kiismerni Zidane-t, de abban már biztosak lehetünk, hogy kockáztatni nem szeret. Annyit vesz ki a játékosaiból, amennyit nagyon muszáj. Illúzióink ne legyenek. Már most a kijevi döntő lebeg a szeme előtt. Sakkozik, hogy melyik meccsen ki pihenjen úgy, hogy a lehető legkevesebb kockázat mellett, a lehető legtöbb játékosát védje a sérülésektől, a túlterheléstől úgy, hogy formában tartson mindenkit a következő három hétben. Ez egy olyan sakkjátszma, ahol az egész játék fontosabb, mint egy-egy lépés, mint bármely lépés.

Carvajal, Varane és Isco három olyan játékos, aki nagy valószínűséggel nem lesz bevethető az esti mérkőzés folyamán, ez pedig azt jelenti, hogy lesz olyan játékosunk a pályán, aki vagy kevés tapasztalattal bír, vagy a szokásos szerepkörén kívül mást kénytelen betölteni. Ezen felül várható még egyéb módosítás a legutóbbi Bayern elleni kezdőnkhöz képest. Hogy ez jó vagy sem, döntse el mindenki maga. Az biztos, hogy ez a nagy mértékű rotálás mérkőzésről-mérkőzésre – kényszerűség ide vagy oda – megvisel bármely csapatot.

Engem személy szerint bánt, hogy a klub úgy döntött, nem áll sorfalat a Barcelonának. Bánt, mert tudom, hogy a két klub között és a játékosok között nincsen az a mértékű ellenségeskedés és utálat, amit sokszor a két szurkoló tábor megenged magának egymás irányába. Ezek a játékosok a pályán kívül válogatott csapattársak, akik egymás mellett küzdenek, sőt sok esetben barátok is. A pályán persze ez nem nyilvánul meg. Ott egymás ellen küzdenek, a saját mezükön lévő címerért. Sokszor durván, és bizonyos időszakokban méltatlanul nyilvánult ez meg. De mi szurkolók sokszor elfeledjük, hogy a 90 perc letelte után a két klub játékosai közötti ellentét elillan, és együtt beszélik meg a pályán történteket. Éppen ezért gondolom fontosnak, hogy a bármely klub, jelen esetben a Real Madrid kimutassa a tiszteletét az idei bajnoknak, a Barcelonának. Minden körülménytől függetlenül.

Egy lépéssel hátrébb vizsgálva az eseményeket, talán más megközelítésből magyarázható a klub ezen döntése. 2017 őszén a katalán népszavazás Spanyolországtól való függetlenedés mellett tette le a voksát. Talán még sokan emlékezhettek arra, hogy mekkora felfordulás volt az országban, sőt kihatott pár bajnokira is. Azon a hétvégén utazott ugyanis a csapatunk Katalóniába, a girónai mérkőzésre. Szeretnénk hinni azt, hogy a politika nem járja át szeretett sportunkat, de tudjuk azt, hogy pont ez a két csapat olyan dolgokat képvisel, amit nem lehet függetleníteni a politikától. A Real Madrid a „királyi gárda”, sokszor Franco csapatának is szokás nevezni, míg a Barcelona a katalán kisebbséget képviseli, innen eredeztethető a ma sokszor rosszul értelmezett szlogenjük, a „több, mint egy klub” is. Az őszi zavargásokat követően – amelyben a spanyol államnak óriási szerepe volt Katalóniában – lehetetlen lenne politikai üzenet nélkül kiállítani egy sorfalat, amit a királyi gárda állna a katalán csapatnak, Katalóniában.

Az egy másik történet, hogy ezt hogyan kommunikálta a klub, és ebbe belemenni nem fogok. Véleményem szerint a klubok döntési hatáskörén kívül született meg ez a döntés, mert jobbnak tartották azt az üzenetet kommunikálni, hogy a Real Madrid nem hajlandó kimutatni a tiszteletét a legnagyobb riválisnak, az idei spanyol bajnoknak, mint megadni a lehetőséget annak, hogy politikai propagandává váljon egy ártalmatlan gesztus, ami ráadásul Spanyolországban fél évszázados hagyomány is egyben.

Hiába nincs tétje ennek az El Clásiconak, hiába tudjuk, hogy Zidane szemei előtt nem az esti mérkőzés fontossága lebeg, nyerni szeretnénk. Nyerni szeretnénk, hiszen mindezek ellenére, ez még is csak az El Clásico, az ősi rivális ellen vívott mérkőzés. Nyerni szeretnénk, hogy valamennyi elégtételt érezhessük az egész szezonbéli teljesítményünk után. Nyerni szeretnénk, hogy megmutassuk, bár nem voltunk az idei kiírásban erős ellenfelek, ellenünk sosem lehet biztosra menni. Nyerni szeretnénk, mert a Camp Nouban minden körülmények között nyerni.

De talán kevésbé leszünk csalódottak, ha a három pontot nem vihetjük magunkkal haza, Madridba…

Tippjeiteket 19:30-ig adhatjátok le.

Oszd meg a posztot, ha tetszett!