Az én utam Cardiffba

Zidane Raúl Párizs Glasgow Cardiff BL felvezető MekkoraKirályságMár:ŰrszondávalFoglalkozniÉlesben Nasty Csapategység Tisztelet igazi szurkoló építő jellegű kritika minőségi olvasótábor

Újra itt a nyár és újra itt egy Bajnokok Ligája döntő. Négy év alatt a harmadik… Ha csak ezzel a számadattal írnánk le a történéseket, akkor azt is hihetnénk – miként az ifjú Real drukkerek bizonyára hiszik is majd a 2041-es szezon előtti átigazolási időszak forgatagában a múlt dicsőségén merengve –, hogy valamiféle állandóság, kiegyensúlyozottság, békés eseménytelenség jellemezte ezt az időszakot, amelynek során egy korszakos gárda méltósággal vegyes természetességgel aratta le minden évben a munka gyümölcsét. Most, 2017-ben azonban még nem kell a virtuális históriáskönyvek megfakult bitjeit szkennelni ahhoz, hogy végiggondoljuk, milyen zegzugos utat járt be a csapat, milyen utat jártak be a játékosok, és milyen utat jártunk be mi, szurkolók, a két nagy döntő között!

 

Zidane Raúl Párizs Glasgow Cardiff BL felvezető MekkoraKirályságMár:ŰrszondávalFoglalkozniÉlesben Nasty Csapategység Tisztelet igazi szurkoló építő jellegű kritika minőségi olvasótábor

Az én utam 2016 tavaszán Mallorca egy üdülővárosának utcáin indult, amint a hotel felé ballagtam vissza a sikert ünneplő dudaszók kánonja közepette. És bennem is megannyi érzés szólalt meg, de egy tökéletesen megkomponált Örömóda helyett valamiféle disszonáns hang csendült fel. Ez az élmény vezetett el ezen őszinte sorok képernyőre vetéséhez, amellyel többeket felháborítottam, esetleg megbántottam, vagy egyenesen magamra haragítottam:

Kifelé ballagva a főúton zengő dudaszó közepette maradt bennem valami hiányérzet, egy csipetnyi szomorúság is, ami alighanem abból fakad, hogy saját játékos pályafutásom alatt az én sportágamban egy Atleticóra erősen hajazó csapatban tudtam le legszebb éveimet… Jobb lett volna, ha nem vitatható a gól. Jobb lett volna, ha a támadóink szokásaikkal szemben esetleg lezárták volna a meccset a számos tiszta helyzetek egyikének értékesítésével, mert több helyzetünk volt, veszélyesebb volt a Real!

[…]

Kegyetlen volt a sorstól, hogy úgy ért véget a meccs, ahogy… hogy az egyik legalázatosabb, az adott estén egyik legjobb teljesítményt nyújtó, a CR-t és Bale-t felváltva levevő, gólpasszt adó csupaszív Juanfran hibázik, a döntőn ismét rossz napot kifogó CR pedig a tizik sorrendje eredményeként sok néző és a média szemében pedig a címlapokon 2 év után ismét félmeztelenül feszítve kicsit ellopja a show-t Ramos elől, de még inkább a csapat elől. Mert ez a siker aztán tényleg kollektív, közös siker volt, és ha valakiket egyáltalán ki kell emelni, akkor éppen a hátrébb játszókat. Valahol szimbolikus volt nekem ez a két egymást követő disszonáns momentum… és nem tudtam nem együtt érezni Juanfrannal.”

A leírtakat most is vállalom, és az akkor megélt – valamint a visszhangok által keltett – érzések azóta is elgondolkodtatnak… Egymást követő jelzőpóznaként villantak fel a Cardiffba vezető utat szegélyező kérdések.

Megéri-e őszintének lenni, pontosabban fogalmazva: van-e helye minden körülmények közt az őszinteségnek egy szurkolói közegben, egy szurkolói blogon? A válasz persze attól függ, hogy mit értünk szurkoláson, hogy miként definiáljuk a szurkolói létet, a csapathoz való viszonyunkat. Erre nyilvánvalóan mindenkinek a saját válaszát kell megtalálnia… De az adott választ aztán érdemes lehet a szurkolói lét peremvidékén túl is tovább gondolni, mert kivetítve az élet más területeire talán arról is megtudhatunk valamit, hogy mit gondolunk erről a furcsa világról és abban betöltött saját helyzetünkről.

Viszonyulhatunk a csapathoz egyfajta kritika nélküli vallásos áhítattal, istenként tisztelve a marketinggépezet által emelt bálványokat; habzó szájjal védve rossz perspektívára hivatkozva akár a 20 méteres lest is. Végső soron egy zászló alá tartozunk, egy „hitet vallunk”, szurkolóként csak a klub számít…

Lehetünk aztán örök fanyalgók is, akik Zidane 2002-es gólja után is kiemelik, hogy a francia mozdulatának megkomponáltsága és szimmetriája messze elmarad Mürón szobrainak tökéletességétől. Mondjuk ki: tulajdonképpen méltatlan a klub szépségre épülő hagyományaihoz.

Zidane Raúl Párizs Glasgow Cardiff BL felvezető MekkoraKirályságMár:ŰrszondávalFoglalkozniÉlesben Nasty Csapategység Tisztelet igazi szurkoló építő jellegű kritika minőségi olvasótábor

És tekinthetünk a szeretett klubra és a vele ápolt kapcsolatunkra egyfajta őszinte partneri viszonyként, igaz barátságként is: vele örülünk a sikernek, miközben ott vagyunk mellette a nehéz időkben is. És hűséges társként nem félünk kimondani azt sem, amikor rossz útra téved, és nem tartjuk vissza a jobbító szándékú kritikát sem. Aligha számít mindez persze 2000 km-ről egy ilyen, talán képzeltnek is nevezhető viszonyban, de tegyük fel a kérdést: mit tennénk, ha a Real Madrid alkalmazottjai lennénk? Mit tennénk, ha szavazati joggal rendelkező pártoló tagok lennénk? Ha egyenesen az elnökségben ülnénk? Ha Perezzel járnánk puccos partikra? És miért ne viselkedhetnénk ezzel konzisztens módon akár 2000 km távolról is? A szurkolói én végső soron a személyiségünk egy furcsa része, de a hangsúly itt a részen van – már ha nem vagyunk teljesen skizofrének… Nem csak az a kérdés, hogy milyen szurkoló vagyok, hanem hogy milyen ember akarok lenni, és mennyire áll összhangban az értékrendemmel az, amit a világhírű társtól látok és remélek.

A második nagy kérdés, hogy mit akarunk szurkolóként megélni a csapattal?

A győzelmet bármi áron, akár botrányos találkozók és ordenáré módon elfújt meccsek formájában is, hiszen csak a végső siker számít és a vitrinbe kerülő trófeák? Bőven van példa erre a hozzáállásra – néha odáig fajul a helyzet, hogy az „igazi szurkoló” kitüntető, ám nehezen megfogható címkéjét kisajátítja magának ez a közeg -, de a legtöbbünk öröme ilyenkor valamelyest csorbát szenved.

Esetleg pusztán a szép játékot és az efelett érzett, eredménytől független elégedettségérzetet hasonlatosan egy gyönyörű balettelőadás nyújtotta szórakozáshoz? Ez sem ritka, de véleményem szerint egy alapvető félreértés húzódik a háttérben: a játékosok elsősorban – optimális esetben – a sikerért, a győzelemért, az adrenalinfröccsért játszanak. Ha a stadionba kilátogató nézők ezt közben élvezik, az csak hab a tortán. Amikor ez már nincs így, az az a pont, ahol a labdarúgás átlépi a marcona pankrátorok által őrzött határt a sport és a cirkusz birodalma közt…

Mielőtt megadnám a saját válaszomat a feltett kérdésre, hadd osszak meg még egy kérdőjellel záruló mondatot, amely sokáig nem hagyott nyugodni a tavalyi döntő után: miért van az, hogy a Tizedik és a Tizenegyedik után egy verbális Rorschach-teszt keretében a „Bajnokok Ligája siker” szókapcsolatról nekem még mindig Zidane lendülő lába, és az egész félpályán egyedül a kapu felé nyargaló Raul képe ugrik be?

Zidane Raúl Párizs Glasgow Cardiff BL felvezető MekkoraKirályságMár:ŰrszondávalFoglalkozniÉlesben Nasty Csapategység Tisztelet igazi szurkoló építő jellegű kritika minőségi olvasótábor

Egyrészt azért, mert gyerekként mélyebb nyomokat hagy talán az emberben egy ilyen élmény. Másrészt pedig úgy éltem meg ezeket a sikereket, hogy én akkor még nem sportoltam, „csak” lelkesen követtem a csapatot, és vidáman ugráltam a nappaliban! Ez volt a legközvetlenebb élményem: nem játszottam még az én hibámon elmenő meccsen; nem lőttem még győztes gólt 9 másodperccel a dudaszó előtt; nem voltam még része egy belső feszültségek miatt széteső csapatnak; nem küzdöttem még fogcsikorgatva minden odds ellenében… Ez adja meg az én válaszomat. Hogy mit akarok megélni szurkolóként a csapattal? Azt, hogy el tudjam képzelni: ott vagyok a srácokkal és őszintén szeretek ebben a csapatban játszani! Hogy tényleg egy CSAPATOT lássak, amelynek minden tagján látszik: a sikert magáénak érzi, és tudja, hogy neki is megvolt a fontos szerepe annak elérésében.

Szurkolóként gyakorta felháborodunk azon, hogy Perez látszólag úgymond a klub elé helyezi a csekk-könyvet és a mezeladásokat taglaló Excel-táblát… „A klub az első!” – hangoztatjuk büszkén, habfehér vértől dülledő halántéki erekkel! Van ebben igazság, azonban gyakran elfeledkezünk arról, hogy a klub – és a szurkolók – oldaláról milyen tisztelet illeti a játékosokat, különösen azokat, akik csak perceket, pillanatokat kapnak a szezon során. Mindig azt mondjuk, hogy minden játékosnak kutya kötelessége megtiszteltetésnek venni azt, hogy a Real Madrid mezét hordhatja! És ez igaz is… Ugyanakkor annak a játékosnak csak egy élete, egyetlen karrierje, egyszer 10-15 éve van a pályán, és ebből adott esetben 2-3-4 szezont a Real Madridnak szentel… A keret tagjaként utazik, él, edz. Hónapokon át ugrásra készen várja, hogy néhány percre helyettesítse a kezdő sztárokat akkor, amikor beüt egy váratlan sérülés. Éveken át biztosítja, hogy a hétközi edzéseken legyen minőségi ellenfél és emberanyag a gálakezdő trenírozásához. Eközben számtalanszor elengedi a füle mellett a hálátlan hangokat: ő bizony nem Real-szint… A klub persze minderre milliókat áldoz, de mi az egy futballista lét 15 évének 4 esztendejéhez képest? Mi érdemel tiszteletet, ha nem ez?

A 21. század alaposan elkoptatta a menedzser kifejezést… Hála a tömegkultúrának, a menedzser szó hallatán egy minden hájjal megkent, kokaincsíkokat szippantó, a pénzeszsákok közt Dagobert bácsiként lubickoló törtető pojáca jelenik meg lelki szemeink előtt… Pedig menedzsernek lenni az egyik legnemesebb, legfelelősségteljesebb feladat: emberek, alkalmazottak, játékosok életük egy darabját adják a menedzser kezébe, és csak remélhetik, hogy az tisztelettel és felelősséggel bánik majd a felajánlott esztendőkkel… Zidane lehet, hogy a szó szakmai értelmében véve még nem jó edző. Lehet, hogy vannak taktikai hiányosságai, vagy csak hiányoznak eszközkészletéből azok a módszerek, amelyekkel a megálmodott variációk hatékony módon a csapat tudatába verhetőek. Ugyanakkor Zidane eme hiányosságok mellett is meggyőzött az elmúlt 1 év során arról, hogy már most a szó nemes értelmében vett kiváló menedzser!

Zidane Raúl Párizs Glasgow Cardiff BL felvezető MekkoraKirályságMár:ŰrszondávalFoglalkozniÉlesben Nasty Csapategység Tisztelet igazi szurkoló építő jellegű kritika minőségi olvasótábor

Jómagam egy olyan sportágból (floorball) jövök, amelynek része a jégkorongból ismert sorcsere. Ennek következtében még a csapat legjobb játékosa is a meccs felét, kétharmadát a cserepadon tölti a pályán küzdő társait nézve. Egy ilyen sportágban nem a szezon végére jön ki a rotáció hatása, nem hónapok után merül fel a keret mélységének kérdése, és ami a legfontosabb: nem filozófiai merengés az, hogy mennyire bízol a társaidban… Minden meccsen van 20-30-40 perc, ami csak erről szól, miközben a padról nézed a többieket, akik éppen érted is küzdenek. Illetve dehogy érted: mindnyájatokért, a CSAPATÉRT!

Emiatt éreztem úgy, hogy az elmúlt évek dollárhegyekkel és személyi kultusszal vastagon átitatott Realjában bizony – noha szorítottam nekik – nem játszottam volna szívesen. Nem éreztem azt, hogy tisztelet övezné a keret minden tagját. Nem éreztem azt, hogy egy csapatot látok, hogy szívvel-lélekkel ott lenne mindig mindenki, nem csak akkor, amikor ég a ház, és az egész világ figyel… És valahol haragudtam a gárdára azért, mert Benitez alatt (nem elvitatva a spanyol felelősségét) úgy éreztem, hogy meg sem próbálták a srácok, ami mint utólag kiderült, egy bajnoki címbe került. Azon a mallorcai estén a bennem élő sportolónak hála, ha választhattam volna egy alternatív univerzumban, hogy melyik mezben futnék ki szívesebben a pályára, akkor noha a Realért szorítottam, mégis az életük sikeréért és egymásért fogcsikorgatva küzdő egységes „Simeone-hordát” választottam volna. Ez az, amiért valami fura érzés vegyült a siker felett érzett örömömbe 2016 nyarán.

Ez az, amiért számomra a legkedvesebb Real Madrid által elnyert cím még mindig Capello bajnoki címe még úgy is, hogy messze nem az volt a kedvenc keretem… Ez az, amiért az egyik legnagyobb élményem szurkolóként Higuain Espanyol elleni gólja és az azt követő, az egész Bernabeut maga alá temető, még a csapnivaló stream előtt is átélhető mámorító öröm…

És ez az, amiért ezerszer közelebb érzem magamhoz az idei döntőt az előző kettőnél! Mert az jön le, hogy a srácok is így vannak ezzel. Nem csak a saját rekordja ünneplése helyett végre önkívületben a társak nyakába ugró CR, nem csak Modric és Ramos, de Lucas, Asensio, Morata, Casilla, Nacho, sőt, még Mariano is. Megkapták a fontos pillanatokat, részei voltak az útnak, és ami a legfontosabb: végre megkapták az őket megillető tiszteletet és bizalmat! Akármi is lesz szombat este, számomra ez az igazi sikere az idei szezonnak! Csak remélni tudom, hogy mindez nem foszlik majd szerte, és hogy tényleg úgy emlékezhetünk majd 2017-re, mint egy új korszak hajnalára… Mert ezen a tavaszon úgy köszöntött be egy új időszak, hogy közben nem cserélődött ki nemhogy a sztárok névsora, de még a stáb és a keret sem. Ez pedig többet ér a legjobb, leginnovatívabb edzésmódszereknél is…

Zidane Raúl Párizs Glasgow Cardiff BL felvezető MekkoraKirályságMár:ŰrszondávalFoglalkozniÉlesben Nasty Csapategység Tisztelet igazi szurkoló építő jellegű kritika minőségi olvasótábor

Mai anyagunk végére értetek. Köszönöm a posztot, Maverick! A nyitókép témájával Nasty – akinek szintén óriási köszönet jár – neked is üzen.

Mert, kedves Olvasó, annyi kulisszatitkot elárulhatok, hogy az eddigi és soron következő anyagokban szerepet vállaló “külsősök” messze nem jelentettek olyan kemény diót, mint Maverick. Persze ennek is meg van a maga oka, legfontosabb talán az, hogy szerzőnk nem hétköznapi munkahelyen él hivatásának egy ideje. Az ő szavait idézve: “az asztrodinamika részleg Mars Trace Gas Orbiter űrszondáért felelős csoportjában”.

Így nem meglepő, hogy naptáramba erre a hétfőre bekarcoltam: “Beszélni Maverickkel – harmadszor.” Azonban nem volt szükség rá, mert vasárnap megérkezett a fenti írás. No, ennyit a kulisszatitkokról!

Hétfői anyagunkat itt olvashatjátok, a keddit erre találjátok és a szerdai is csak egy kattintásra van .

Ha tetszett a poszt, ha gondolatot ébresztett bennetek, akkor kommenteljetek, írjátok le a saját verziótokat, osszátok meg a bejegyzést. (Jose)

Oszd meg a posztot, ha tetszett!