Az, hogy te mit teszel, attól függ, hogy én mit teszek – de én aszerint cselekszem, hogy te mit teszel. A játékelmélet nagyon lebutított, de reményeim szerint mindenki által érthető összefoglalása volt az első mondat. Ha azt kérdezed, mi köze van ennek a Real Madridhoz, esetleg a focihoz, akkor csak annyit mondok: tizenegyes rúgás. Valamint 2006, Jehns Lehmann és többszáz kielemzett büntető után megkapott adatbázis. 

Hova rúgja a lövő a labdát és melyik irányba vetődik a kapus? Mi dönti el? Intuíció? Balszerencse? Millió begyűjtött adat és annak értelmezése, melyet Lehman is felhasznált 2006-ban? A foci iránya alapján leginkább az utolsó. Cristiano Ronaldo az esetek 80%-ban a kapus jobb oldalára lövi a labdát, ha nekifutás közben megtorpan. Ezt a tudást használta fel 2008-ban Petr Cech is, amikor Moszkvában kifogta a portugál büntetőjét. A kékek lövő játékosai viszont azzal is tisztában voltak, hogy van der Sar a rugó játékos természetes oldalára vetődik – természetes lövőoldal: a jobb lábas játékosok a kapus jobb, a bal lábasok a kapus bal oldalára tudnak a legkönnyebben lőni.

Ismerős ez valahonnan? Persze, Jehns Lehmann volt az a kapus, akinél világszerte láthatták a foci rajongói, hogy valami kis írást olvas a 2006-os világbajnokság negyeddöntőjében, amikor csapatának Argentínát kellett legyőznie. A kis papírlap a kapus sportszárába volt dugva, a „szétlövés” idejére az izzadságtól már alig voltak rajta kivehetőek a következő nevek:

Riquelme: balra

Crespo: hosszú nekifutás után jobbra, rövid nekifutás után balra

Heinze: laposan balra

Ayala: Sokáig kivár, hosszú nekifutás után balra

(Maxi) Rodríguez: jobbra

Aimar: sokáig kivár, balra

Messi: balra

A kapus két olyan játékossal került szembe, akik szerepeltek a listáján. Kivédte Ayala lövését, amely a megjósolt irányba tartott és majdnem így tett Maxi lövésével is, de az a büntető nagyon pontos és erős volt – hiába vetődött Lehmann jó irányba. Mivel a németek kezdték a büntetők lövését, a lélektani előny is náluk volt, mert minden egyes értékesített lövés után még nagyobb terhet kellett elviselnie a következő argentin játékosnak. Könnyedén elkótyavetyélt Cambiassónk (igen, Perez lemondott róla is a 2000-es évek elején) már úgy állt oda, hogy teljes volt fejében a zűrzavar. Lehmann újra megnézte a papírját és magabiztosan várta a lövést. Cambiasso nem tudta, hogy az ő neve nincs rajta a papíron, a német blöffölt vele szemben, de addigra már olyan dilemma alakult ki Esteban fejében, amit nem követhetett helyes lépés. A kapus véletlenül találta el az irányt, az argentin inkább a saját gyenge oldalát választotta, a németek tovább jutottak. Itt találkozott a tudás, a hit, az elemzés, a blöff, a rutin és a merészség.

Ignacio Palacios-Huerta. Ez a név nem kell, hogy ismert legyen a foci világában, de legalább egy klub felhasználta a munkásságát, amelyben a matematika eszközeivel, de közérthető módon adta meg a győzelem kulcsát arra az esetre, ha tizenegyesekre kerülne sor. Ez a csapat a Chelsea, az esemény pedig a 2008-as moszkvai BL-döntő. Természetesen tizenegyes párbaj döntött a győztes kilétéről.

A döntő előtt négy pontból álló anyagot küldött Avram Grantnak:

• az MU kapusa, van der Sar legtöbbször a lövő játékos természetes oldalára vetődik
• a legtöbb büntetőt akkor hárítja, ha azok félmagasan érkeznek (1-1,5 méter).
• Tehát vagy lapos, vagy a léc alá helyezett lövéssel kell megkínálni a lövő nem természetes oldalára megküldött labdával.
• a negyedik tanács Ronaldóról szólt, amit fentebb már leírtam

Palacios-Huerta azt is megüzente, hogy az ilyen esetek 60%-ban az a csapat nyer, aki kezdi a büntetőrúgást. A pénzfeldobás után Ferdinand nyert, ő pedig a kispadra nézett, hogy mit tegyen (kezdjen, vagy sem). Közben Terry jelezte neki, hogy kezdik a kékek, nem gond. De az MU csapatkapitánya nem hallgatott rá, magukhoz ragadta a kezdeményezést.

Jöttek a büntetők, a Chelsea játékosai betartották Palacios-Huerta tanácsait: Ballack, Belletti, Kalou, Terry a kapus bal oldalára lőtték a labdát. Terry azonban nem tudta értékesíteni a sajátját, amiben nem van der Sar, hanem egy peches elcsúszás volt a ludas. Azonban még ez sem lett volna végzetes, hiszen korábban Cristiano Ronaldo hibázott az ellenfélnél. Emlékezzünk, mit javasolt a kapus részére Huesca, ha Ronaldóval találja szembe magát. Cech nem mozdult el, Ronaldo megtorpant nekifutáskor, a kapus pedig a jobbra meglőtt labdát kivédte. Tehát Terry elcsúszása nem jelentette még a bukást, de jött Nicolas Anelka – akit az „öreg” madridisták még saját csapatukban is látták játszani/hisztizni (aminek nem csak a francia nehéz személyisége, de az akkor még nem létező „segítőszolgálat” hiánya is oka volt) – és ekkor Edwin a csatár szemébe nézett és a bal sarokba mutatott (nézzétek meg a videóban is, félelmetes lehetett). A kapus rájött! Ekkor már a tudás nem ért semmit, újra a játékelmélet legkellemetlenebb részénél tartott Anelka és nem tudott vele mit kezdeni. Ő tudja, hogy jobblábasként a bal oldalra kell rúgnia, hiszen a kapus a másik oldalra vetődik majd. De most már ezt tudja a kapus is. Anelka tudja, hogy a másik tudja. És van der Sar tudja, hogy tudja Anelka, hogy ő tudja.

Mit tegyen Anelka?

Ő a legrosszabb megoldást választotta. A természetes oldalára lőtte (ez is lehetett volna jó, hiszen korábban Ashley Cole is ezt tette, de lövése erős és lapos volt, nem lehetett hárítani) és félmagasan rúgta. Van der Sar mennybe ment. Ronaldo pedig megnyerte első BL-címet, a háromból azt, amelyiknél a címmeccs rendes játékidejében gólt szerzett egy felhőfejesből.

A statisztikusok szerint a legjobb tizenegyeslövő Frank Ribery. Nála nem tudtak mintát kimutatni a vizsgálatok alapján – egyik edzője nyilatkozta róla évekkel ezelőtt, hogy gyakran nekifutás közben sem tudja még, hogy hova lövi a labdát.

A kapusok egyébként a legtöbb tizit akkor hárítják, ha a rúgó természetes oldalára vetődnek. Ignacio Pacios-Huerta 1995-2000 között 1417 tizenegyest vizsgált meg, a kivédett büntetők közül 58%-ban az előbb említett döntés segített a hárításban. De egyébként sincs olyan játékos a vizsgálatok szerint, aki egymást követő négy büntetőt ugyanoda rúgna. Valami mindig változik, ám a legtöbb játékosnál felfedezhető egy minta. Pl.: Klose és Aguero majdnem minden büntetőjüket jobbra rúgják (Klose már csak rúgta), illetve egy szezonban előfordult Lamparddal, hogy 15 büntetőből 13-at a kapus jobb oldalára lőtt, azaz a saját természetes oldalára. Ebből egy szorgalmas edzői team és egy lelkiismeretes kapus fel tud készülni.

A tizenegyeseken túl

Érdemes megjegyezni, hogy a foci világába az adatokat, az elemzéseket bizonyos Arséne Wenger hozta el, aki közgazdászként, matematikusként teljesen másképpen látta a mérkőzéseket az adatok alapján, mintha csak megnézte volna a kispad mellől, esetleg felvételről a meccset.

A másik szakember bizonyos Valerij Lobanovszkij volt, aki Anatolij Zelecov matematikaprofesszorral minden mérkőzés és edzés után kiértékelte az elérhető adatokat.

Meg kell említeni még egy embert, aki repülőezredes volt és csak aztán futballedző: Egil Olsen. Rajongott a statisztikákért – például tudta minden ország legmagasabb hegycsúcsának nevét és magasságát. Norvégia szövetségi kapitányaként minden játékosának az összes mozdulatát kielemezte, és edzések, meccsek után ezeket közösen nézte meg a játékosokkal. Segítette-e ez a módszer a focit náluk? Nos, annyi bizonyos, hogy az 1990-es évek közepén Norvégia egy darabig a világranglista második helyén szerepelt.

Azonban ez a három ember megelőzte a korát, mert, amit ők akartak, amit ők vizionáltak az adatokkal való közös munkával kapcsolatban, ahhoz egy nagyon fontos tényező hiányzott. Nem volt olyan szereplő, aki adatokat gyűjtött volna focimeccsekről. Adatokat, amelyek túlmutatnak a gól, gólpassz, védés, bedobás, szöglet statisztikai rovaton. Az 1980-as években Angliában senki nem gyűjtött adatot arról, hogy egy-egy védő hányszor csúszik be egy-egy meccsen, abból mennyi lesz sikeres, mennyi sikertelen. Mennyi fejpárbajt nyernek? Egyáltalán: hányszor passzolnak a játékosok, mennyit futnak? Azt hiszem, értitek. Ma a twitter segítségével, esetleg a könyvjelzőbe elmentett statisztikus oldalakon keresztül már meccs közben élőben kapjuk, kaphatjuk meg az adatokat.

Évek óta a Manchester City az a klub, amelyik a legjobban felhasználja az adatokat, más szóval: ez a klub bízik meg leginkább az elemzők munkájában. Amikor leigazolták az arab pénz második-harmadik évében David Silvát, Adam Johnsont, Tévezt, Yaya Tourét, 7.7%-kal nőtt a saját támadóharmadukban a labdabirtoklási arányuk, mint ezen játékosok előtt. Gavin Fleig, aki a bugyikékek adathalmazzal foglalkozó csapatát irányítja, egyszer azt mondta, hogy 32 millió statisztika adattal rendelkeznek, amelyeket 12-13 ezer mérkőzéssel kapcsolatban gyűjtöttek össze. Mivel ezt évekkel ezelőtt nyilatkozta, nyugodtan fogadjuk el a tényt, hogy azóta még több, esetleg még specifikusabb adatokkal rendelkeznek. (Persze, ez még nem elég egy-egy meccs, vagy sorozat megnyeréséhez. Ezek arra valóak, hogy a maguk lehetőségein belül megkönnyítsék a csapatok dolgát a cél eléréséhez.)

De ki szolgáltatja az adatokat?

A választ szinte hallom is tőletek: az OPTA. Igen, az OPTA az első cég, amelyik kifejezetten focimeccseken begyűjtött, rendszerezett és továbbszolgáltatott adatokkal foglalkozott. 1996-ban alapították. Az OPTA után 2008-ban született meg a whoscored, majd 2012-ben a SQUAWKA. Természetesen sok más oldalon is vannak statisztikai adatok, de a három legnépszerűbb ez (a fourfourtwo.com statzone rovatában szintén OPTA adatokat lehet találni).  Az OPTA azóta twitteren már specifikus csatornákat is létrehozott: optajose, optajoe, optapaolo.

Tehát 1996-ban az OPTA elkezdte gyűjteni az adatokat, ekkor még csak a Premier League meccseiről. Az első évben még csupán excel-fájlban küldték meg a mai szemmel szegényes, de az akkori időben hatalmas adatmennyiséget. Az első évet a bajnokság névadója, a Carling fizette ki, az OPTA pedig ingyen juttatta el az anyagokat nem csak a csapatoknak, de a média szereplőinek is.

Azóta a big data mindenhová beférkőzött, ha már a hűtő is lehet okos, akkor egy focicsapat is lehet értelmes annyira, hogy élni kezd a lehetőséggel, nem?

„Makélélé nem fog hiányozni Madridban. A technikája közepes, cselezni nem tud, a sebessége sem az igazi, ráadásul a passzainak 90%-a oldalra, vagy hátrafelé irányul. Fejelni sosem tudott, és sosem passzolt messzebbre, mint három méter. A fiatal tehetségek gyorsan feledtetni fogják a távozását a szurkolókkal.”

Le se kell írnom, hogy kitől idéztem. A Chelsea az akkor 30 éves franciát 27 millió dollárért vette meg Florentino Pereztől. A következő öt évben önmagába roskadt a Galaktikus-projekt, Perez lemondott, Angliában pedig létrejött egy fogalom: a „Makélélé-szerepkör”. A szigeten megjelent a VKP, ott, ahol addig box-to-boksz középpályások, central midfielderek rohangáltak. Ő, és Patrick Vieira, a két francia játékos olyan elem volt csapatuk játékában, ami mindent meghatározott. Ha ők nem szerepeltek, a csapataik rosszabbul teljesítettek.

De mi volt olyan különleges Claude-ban? A statisztika nekünk segít és a szomorú az, hogy Pereznek is segített volna, ha egyáltalán fogalma lett volna arról, mennyit tud dobni egy-egy csapaton az ésszerűen használt adat halom.

A magassága miatt valóban nem túl erős fejelőjátékos Makélélé, védekezésben mozgásának 84%-át magas intenzitással végezte. Ez nem feltétlenül jelent sprintet, de több mint a kocogás. A 84% kétszer olyan magas érték, mint bármely más csapattársáé utolsó madridi évében. Makélélé teljesítménye nem észrevehető, nem látványos, az ő játéka után nem fognak Makélélé mezben srácok focizni a grundon. Ő, és az ő posztján játszó klasszisok a győzelemért kellenek. Mit is mondott Hazard Kantéról?

De hogyan működik az OPTA?

Először is, lassú, nagy koncentrációt igénylő munkáról van szó. Az OPTA irodája a londoni Waterloo állomás mellett áll, tíz emeletes és a kilátás csodálatos lehet a városra. Bár a dolgozók ezt nem szokták élvezni. Egy mérkőzést két ember striguláz, egyik a hazai, másik a vendégcsapat minden mozzanatát regisztrálja, miközben van egy harmadik ember, aki rásegít erre a tevékenységre.

Másnap pedig két új ember, friss szemmel újra megtekinti a meccset és leellenőrzi az előző napi páros munkáját: minden időkód, koordináta és esemény stimmel-e. Átlagosan meccsenként 2000 esemény kerül rögzítésre. Ebből már kitaláljátok, hogy a fent leírt oldalakon mi csupán töredékét tudjuk elérni. Mennyi munka ez? Rengeteg. Ha csak a négy nagy bajnokságról lenne szó, az is 39 meccs lenne egy hétvégén. Duplázva: 78 meccs. Mennyi munkaóra ez, ha tudjuk, hogy még az albán bajnokságról is van OPTA adat?

Az OPTA folyamatosan vesz fel elemzőket, mivel a fluktuáció magas. Az elemzők hamar kiégnek, megunják, hogy nem meccset néznek, hanem eseményt regisztrálnak. Ha érdekel az állás: nem csak Londonban van irodája az elemzőcégnek, több európai városban is lehet náluk jelentkezni munkára, de fontos megjegyezni, hogy 2-3 év után kiégnek az emberek, hiába a kiemelt fizetés.

Mit lehet tenni ennyi adattal? Például remek összefoglalókat tudunk írni! De ezen túl leginkább az átigazolási szezonban látjuk eredményét ennek az egésznek. Én többször hoztam fel példának Jaap Stam esetét a kommentek között, akit Sir Alex azután tett eladólistára, miután a statisztikák kimutatták, egyre kevesebb párharcot nyer meg. SAF könnyű szívvel adta el a Milánnak az akkor 29 éves védőjét, aki köszönte a lehetőséget és klasszis formát mutatva játszott Itáliában. Ugyanis a holland védő csak saját magához képest hozott gyengébb teljesítmény, Ferguson később elismerte, hogy hibát követett el az eladásával. Lásd még: San Iker és Iker. Évtizedig úgy voltunk vele, hogy San Iker majd megment minket, ha ég a ház, ha két védőre hatan hozzák a labdát és számtalanszor így is tett. Aztán a védési hatékonysága romlott, sokan pedig nem fogadták el ezt és kitették volna a csapatból, miközben, ha nem önmagához, hanem mondjuk a spanyol kapusok átlagértékeihez viszonyítjuk azt látjuk eladásának évében: még mindig jó, de már nem klasszis kapus. Ugyanez van jelen Ronaldo esetében is, aki a négy nagy bajnokságban idén az első játékos, aki kétszámjegyű gól ÉS gólpasszt tud felmutatni. Mégis, sokan – jómagam is – a számok ellenére nem vele képzeljük el a csapatot.

A lényeg itt van elásva: szinte már felfoghatatlan mennyiségű adat áll rendelkezésre. Vajon mire és mennyire van szükség, hogy jó hatással legyen a csapatra, a kezdő összeállítására, egy-egy igazolásra?

Vieira Juventusba való igazolása után Wenger a következőt kérte az OPTA szakembereitől: olyan játékost keressenek neki, akinek a munkabírása nagy, rengeteget fut, mindezt pedig magas intenzitással. Ez még persze nem elég egy jó játékos kiválasztására, de kapott egy nevet Wenger: Mathieu Flamini – aki átlagosan 13-14 kilométert futott meccsenként. Az edző ezután annyit tett, hogy számos meccsen a saját szemével nézte meg Flaminit, majd aprópénzért le is igazolta.

Van-e kapcsolat a futott kilométerek és a győzelmek között? NINCS. A Napoli mindkét meccsen jóval többet futott, mint a Real Madrid, mégis kettős vereséggel hullottak ki. A PSG szintén sokkal többet futott a Barca elleni első meccsen és nyert, míg a második meccsen szintén többet futva kikapott. Az AtMa az őszi bajnokinkon többet futva kapott ki tőlünk egy meglehetően sima meccsen.

Az a csapat nyer-e, amelyik többet passzol? Nem, ezt nem lehet kijelenteni, csak arányokról lehet szó. Már látom, ahogy belinkelitek kommentben azt a bizonyos Barca meccset, amikor Skóciában égtek hatalmasat, pedig a statisztika szerint csak a gólok számában maradtak alul, de az már nem derül ki, hogy pl.: a bíró mennyire volt pocsék, a katalánok mennyire voltak nagyképűek, vagy mennyire lazán álltak hozzá, hogy majd valamelyikünk csak talál egy gólt. Az emberi tényező. Ezt nem lehet kiolvasni a statisztikából.

Nyer-e az a csapat, amelyik több sprintet mutat be, mint az ellenfele? Igen. Lehet, hogy az 25 db 15 méteres sprint, vagy 6 db egész pályás kontra, de a számok alapján szinte mindig az a csapat nyer, amelyik többet sprintel. Mi a sprint a fociban? 7 méter/másodperc, vagyis 25.2 km/h. Persze más-más cégek eltérhetnek ettől, de az iránymutató OPTA így határozta meg. Nálunk jelenleg Lucas mutatja be a legtöbb sprintet átlagban, majd Carvajal és Bale jön a sorban.

Engedjétek meg, hogy önző módon egy saját sztorival zárjam ezt a posztot. A kétezres évek közepén, mikor még a nagy zöld pályán játszottam, volt, hogy borzasztó teljesítményt hoztam (ó, csak egészen ritkán, meg persze szerény is vagyok). Egy ilyen meccs félidejében az edzőm és a későbbi edzőm beszélgetett, hogy kit cseréljen le az aktuális Mester. A Leendő azt mondta, hogy (valódi név helyett:) Josét nem cserélném le sosem, mert benne mindig ott van az ösztönös, a váratlan. Pedig tény, hogy aznap kuka voltam. Le is cserélt az Aktuális. Kikapott a csapat. De mi lett volna, ha nem cserél le…???

Hol van a határ a számok és a megérzések között?

Kommenteljetek, osszátok meg a posztot és merengjünk együtt!

Oszd meg a posztot, ha tetszett!