115 év I. rész – avagy hogyan lettünk Madridisták

Az elmúlt hetekben értünk el olyan mérföldkőhöz, amiről érdemes megemlékezni. A Real Madrid 115 éve indult hosszú-hosszú útjára, a kezdetekben Madrid FC néven. Azóta pedig már sikerült meghódítania a futball világát. Eme hatalmas történelemnek mi is a részesei vagyunk. Története teljesen különböző világokat ível át, más volt az 1900-as évek hajnalán ennek a csapatnak szurkolni, ahogy más volt a második világháború után és totál más 2017-ben. Egy pontban mégis össze tudunk kapcsolódni mindentől függetlenül, a Real Madridnak szurkolunk. Vannak, akik 20-30-40 éve kapcsolódtak be és régebbi, egészen nagy játékosokat is láthattak, hallhattak játszani. Vannak, akik 10 éve és persze vannak, akik csak néhány éve váltak részeseivé. Lehetett régen a kezdeti pont, mégis egyre inkább úgy érzem, hogy ma is releváns tud lenni. Ugyanis többször felszínre tör, hogy vajon miért nézzük a csapat meccseit? Most, amikor hagy maga után kívánni valót a csapat játéka, akkor igazán érdekes, hogy vannak olyan hangok, akik bizony az eredmények, a trófeák mellett teszik le a voksukat. Pedig az alábbi írásunkból is ki fog derülni, hogy mikor kedvencet “választottunk”, akkor nagyon nem ilyen indokok vezéreltek. A 115. év alkalmából egy két részes poszt első felét kívánom elétek tárni, amelyben mi, szerzők igyekszünk megnyílni és elmesélni, hogy miként lettünk egy életre Madridisták

 

Norma_va:

Nem olyan családból származok, ahol a foci kiemelkedő helyen szerepelne. Nincsenek fanatikusok, csupán talán érdeklődőbbek a sport iránt, mint az átlag. Ez az egyik ok, ami közrejátszik abban, hogy viszonylag később ragadott magával eme sport gyönyörüsége, mint a velem egykorúakat. A másik, hogy az óperenciás tengeren túlra pottyantott a gólya, ahol focit csak nyomokban tartalmaz az élet. Előbb voltam baseball, ncaa vagy amerikai foci meccsen, minthogy tudtam volna, hogy a labda gömbölyű, és amúgy rúgni kéne, nem pedig rohanni miközben a hónunk alatt szorongatjuk.

Már bőven általános iskolás voltam – már Magyarországon -, amikor láttam, hogy mindenkit ez a sport éltet. A sok-sok gyerek foci edzésre ment, diákolimpiákra és olyan fasza csukákat hordtak szögekkel a talpukon. Én is hozzájuk akartam tartozni! Nekem is kellett olyan csuka!

Megismertem pár utcával feljebb lakó idősebb arcokat, akikkel rendszeresen lejártam a mezőre focizni. Mondanom sem kell, Real Madrid szurkoló volt az egyik. Miatta lettem madridista. Rajta keresztül ismertem meg ezt a csapatot. Nem tudtam a történelmükről, nem tudtam a sikereikről, nem tudtam róluk semmit. De megismertem Robi Carlostőt akartam az első foci mezem hátulján látni, mert “menőbb” gyerekek is őt hordták a hátukon foci edzésen -, Figót, Zidane-t, Ronaldót, Ikert, Raúlt és a többieket. És, hogy mit kaptam ezektől a játékosoktól? Figo miatt kezdtem a portugál vállogatotat nézni, és szerettem meg Rui Costát, Nuno Gomest, Decót, Pauletát (emlékszik még valaki Maniche-ra?). Zidane és a francia vállogatot? Vieira, Wiltord, Malouda, Henry! Henry és az Arsenal? Ljungberg, Pires, Bergkamp… Holnapig folytathatnám a felsorolást. Szóval röviden annyi a történet, hogy a Realon keresztül ismertem meg a sportot és megannyi zseniális játékost, akik közül sokan már edzők, valahol a maguk szintjén. Kurvára repül az idő! Pedig nem tartozom az idősebb korosztályba…

De, hogy mégis miért pont a Real Madrid lett a szívem választottja? Magam sem tudom. Őket kezdtem el nézni, és kit nem ragadtak volna magukkal azok a játékosok, akik a 2000-es évek elején ott játszottak? Valahogy itt ragadtam. Nem érdekelt, hogy a Lyon rendszeresen vert meg/ki/ide-oda/össze-vissza minket a BL-ben. Minden évben úgy ültem neki, hogy majd idén! De nem, csak nem akart eljönni az idő. Aztán jött a Liverpool, csalódottság…

Sosem azért szurkoltam a csapatnak, mert megannyi trófeát nyert volna. Ezeket mind a későbbiekben tudtam meg, ahogy megismertem a klub történelmét. De egy valami mindig végigkísérte a csapatot. Az elegancia, az alázatosság és a zsenialitás. Ezek miatt lettem Real Madrid fanatikus. Ezért kritizálom megannyiszor Ronaldót, Bale-t, Zidane-t, Pérezt, a csapatot, mert kikopni látszik valamennyi zsenialitás (szervezettség, tudatos váratlan húzások) a csapatból. Pedig a potenciál… hajaj, az van bőven. Voltak nekünk Pabló Garciáink, Gravésenek és Raúl Bravóink. Faubertünk és Pedro Leónunk… de ott voltak olyanok, akik mindezt ellensúlyozni tudták. Nem nyertünk semmit, vagy csak alig. És? Gyermeki rajongásom nem a begyűjtött trófeákért szólt. Nem azért könyörögtem, hogy maradhassak otthon edzés helyett (sport karierem egy fordulat után a kosár felé vezetett, ahol utánpótlás sikereimet elérhettem), hogy megnézhessem a hétvégi ismétlést. A csapat. A csapat volt, akiért rajongtam, és nem utolsó sorban a játékért, amit azok a srácok produkálni tudtak. Miattuk maradtam otthon és próbáltam minél tovább fentmaradni esténként. Ezt akarom újra látni a csapatomban! Szemkápráztató játékot. Egységes csapatot, zseniális játékosokkal. Hiányzik. Hiányoznak az egyéni megmozdulások, amikre mindenki felkapja a fejét. Nincsenek olyan kényszerítők, amik után tátva maradna a szánk. Nem látunk okosan ellőtt ütemtelen, pimasz gólokat (Ó Raúl, te csodás…!). Ehelyett látunk szenvedő BBC-t, makacsul ragaszkodó elnököt és egy elkurvult világot, ahol a pénz diktál, mi, konzumidióták, pedig alájátszunk az egésznek. Nem velünk van a baj. A mi rajongásunkból él meg megannyi ügynök, focista és megalomán elnök. És ez valahol így van jól. Mi, szurkolók vagyunk azok, akik miatt ez a csodálatos sport és csodálatos klub a maga hibáival ugyan, de fura mód, nekünk még így is, tökéletesen működik!

És, hogy mit gondolok a jövőről? Nem sok jót. Legalábbis a mostani helyzetből nem vizionálok előrelépést a közeljövőben. Bár Pérez a második galaktikus korszakát azért jóval józanabbul menedzselte, mint az elsőt, és ez egy kicsit felébreszti a naív, lelkesedő belső kisgyerek énemet, és rendületlenül bízok egy szebb, derűsebb közeljövőben. De az erősebbik énem (sokan vagyunk :D) azt mondatja velem, hogy sokáig fogjuk nézni a BBC vergődését, végigkövethetjük, ahogy Modric utolsó éveiben arra pazarolja zsenialitását, hogy kitolja a bogyót Daninak, hogy aztán mehessen a jól begyakarolt beadás. Addigis minden ilyen mérkőzés egy picit letör a madridizmusomból, mert nem ezt szerettem meg. Nem ehhez szoktam hozzá. Gyermeki lelkesedéssel várom a posztcé-s korszakot, mert akkor újra fellobban majd bennem a láng éz bízva bizakodom abban, hogy a Real Madrid név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez.

IronRock: 

Emlékszem, amikor a 100. jubileumi meccsen az akkor csúcson levő Depor verte bele először az orrunkat a Pérez-féle szarba. Pedig akkor még csapatunk volt, Makelélét se adtuk el, meg az edzőnk is olyan volt, hogy páros évben BL-t, páratlan évben bajnoki címet szállított. Ez is kevés volt ennek a ****-nek és, hogy egy hím elefántcsorda hágta volna meg mielőtt a Real Madrid elnöke lett volna – így vagy úgy. Én akkor lettem végleg a csapat szurkolója, amikor 5:0-ra vertük a Barcát ’95-ben – teszem hozzá, egy évvel az előtt ők vertek el minket ennyire. Találtam, egy ilyen ábrát ’95-ös januári El Clásico felállásról.

Kommentben jelöld a játékosokat, akik mindkét csapatban játszottak. 

Törtem is a fejem kalapáccsal, húbmeg, honnan olyan ismerős ez?? Aztán beugrott: Gyémánt!! Erről írtunk pár hete! Ancelotti tényleg csak újra felfedezte, és vitte tökélyre, nem ő találta ki. Felhívnám a figyelmet a 7-es játékosra, aki még 18 se volt, de olyan gólpasszt tolt Zamorano második gólja elé (az elsőt is ő adta), hogy alibiKroos is rábólintana, hogy ez nagyon rendben volt. Már mind tudjuk, ki volt ő.

El Siete

Zamorano mesterhármasa után a negyedik gólt egy bizonyos Luis Enrique szerezte. És ekkor Guardiolának még volt haja. A Világ Legtürhőbb Játékosa díjért méltán esélyes Stojcskov meg piros lapot kapott. Én ekkor döntöttem úgy, hogy Real Madrid szurkoló leszek.

Sejtettem, hogy nem lesz minden rózsaszín tejföl, de az ember csapatot úgy választ, mint (jobb esetben) társat:  jóban-rosszban kitart mellette (tudom, ma már nem divat). Hát utána jutott jó is, de rossz is bőven. A 2004-es év még mindig beleégett a tudatomba. Első helyen 7 pontos előnnyel zártuk márciust, aztán semmi győzelem, és épphogy be tudtunk evickélni a még BL-indulást jelentő 4. helyre. Később se lett jobb, jött annyi holland, hogy füves boltot nyithattunk volna velük, edzők(?) is egymásnak adták a kilincset, jobb viszont nem lett. Capello alatt végre volt szenvedély, tűz, hajtás, utána meg csak a nihil. Jött José, meg vele egy kupagyőzelem és egy bajnoki cím, de taplóság faktorunk olyan magasra emelkedett, hogy kezdte átlépni az egészségügyi határértéket. Ancelotti (akiben én se hittem az elején) szállította a Décimát és az újabb Copa del Rey-t, de mindenható elnökünk (akire ha csak a fele hatna azoknak az átkoknak, amit eddig rá csak madridista érzelmű szurkolók mondtak, akkor új bugyrot kellene nyitni a Pokolban neki), elküldte egy sikertelen év után, és a kérdésre hogy miért? Nem tudom. Ez a válasz a Real Madrid elnökétől. És, hogy egy dagadt pincér hátha jobb lesz. Nem lett. És most Zidane próbál meg a szemét rohadék minden igényének megfelelni, miközben csapatot is kellene építenie és nem ad-hoc játékstílusban játszani, mert Ramos feje nem fogja mindig megmenteni a seggünket.

Hogy mit hoz a jövő? El kell felejteni a marketing csapatösszeállítást. Ha ez Ronaldót érinti, akkor őt is. Egy játékos se lehet fontosabb egy csapatnál és a klubnál. Ha ezt Pérez fejébe csákánnyal kell beleverni, hát én vállalom a feladatot, csak az a baj, hogy 10000 feletti sorszámot tudnék csak magamnak tépni ehhez, és ez még egy optimista becslés. Véget kell vetni annak, hogy egy játékos akkor is a pályán legyen, ha meccsek óta egy döglött lepényhalat ért a teljesítménye. Ott vannak a padon olyan játékosaink, akikre az összes európai topklub csorgatja a nyálát, és a padon fognak nálunk megpenészedni, mert az a megalomán köcsög odafent csak a marketing pénzt számolja. Az játsszon, aki a teljesítményével kivívta magának és megérdemli. Ha Roncinak vagy Benzemának kell a padon ücsörögnie, hát legyen. Rendszer és stratégia az alap, megvalósítás, aztán lehet a végeredményt értékelni. Ebben hiszek mérnökként, de tudom és látom, hogy ez a fociban sincs másként. Ha ezt Zidane képes megcsinálni (márpedig nem hülye a taktikához, azt már láttuk), akkor a határ a csillagos ég. Ha nem, nos, akkor vár ránk a saját fekete lyukunk, ahova már beleestünk, és nagyon szar érzés volt. Mivel nem szabad negatívan befejezni a részemet, mert Manócska letépi a fejemet, ezért csak annyi: Hinnünk kell a csapatban és Zidane-ban! Alakuljon bárhogy, maradjon Pérez az elnök, én akkor is csapat szurkolója maradok. Mert ez a választás nekem egy életre szólt. Hala Madrid!

José:

Mióta vagyok madridista? Nagyapám a Ferencvárosnak szurkolt, míg élt. Azzal indított el az élet rögös útján, hogy becsületes magyar ember (itthon) csak a Fradinak szurkolhat. Hát jó. Apám a Milan szurkolója volt. Én meg utáltam a focit egészen 10 éves koromig. De akkor történt valami fontos: lettünk annyian a kis utcánkban gyerekek (miután egy háromtagú család a szomszédunkba költözött), hogy tudtunk focizni szinte minden nap. Viszont ekkor még csekély külföldi csapat meccseit néztem meg, majdnem mindegyikben találtam olyan játékost, vagy játékosokat, akiknek a játéka tetszett. A Dortmund, a Juventus, a Real Madrid, a Manchester United, az olasz válogatott és… a Barcelona-portugál válogatott kombó. Ez utóbbi páros egy ember miatt: Luís Figo. Ez az ember olyan hatást gyakorolt rám, hogy egy életre a példaképem lett. Olyan Nike csuka kellett, mint amiben ő játszott, olyan Barcelona mez, amilyenben ő játszott. Úgy akartam játszani, ahogy ő – biciklicselek, lövőcselek, flikk-flakk, jobbal-ballal, lövések messziről, tekerések a hosszúra, a rövidre, lecselezni kettő-három embert. Borzasztó sokat gyakoroltam, míg eljutottam odáig, hogy már nem csak buszra lépésnél használtam a bal lábamat.

Aztán jött a hidegzuhany! Amikor már a mezbeszerzésnél tartottam, felröppent, hogy valami elnök, Perez, le akarja igazolni a Realhoz. Á, az nem lehet, a Barca csapatkapitányát, az IKONT – képtelenség. Közben akkor nyáron Belgium és Hollandia közös EB-t rendezett, Figo pedig a franciák elleni meccsig csillogott. Mekkora dugót rakott Seamen kapujába!? (Nem, nem érdekel, hogy megpattant, gyerek vagyok és figyelmen kívül hagyom, úgyse tudsz meggyőzni!)

Ekkor internet hiányában még a szebb napokat megélt Nemzeti Sport tájékoztatott naponta a sztoriról és azt a példányt, amelyben a hivatalos bejelentést ecsetelték, nemes egyszerűséggel szanaszét téptem. UTÁLOM A REAL MADRIDOT! De a gyerek már csak ilyen – 2000 októberében már a Real Madrid címerrel ellátott 10-es mezt akartam magamra, melynek hátoldalán Figo neve virít. Érdekes, de a saját karrierem során soha nem akartam másban játszani, csak a 7-es mezben. Számomra ez így volt természetes, még akkor is, ha a végül megkapott mezem, amely természetesen mai napig ékes ereklye, a 10-es szám szerepel.

Jött a SportTV és egyre több meccset lehetett megtekinteni, nem csak a heti összefoglalókat, vagy egy-egy BL-meccset. A világ kissé nagyobb lett, több információhoz jutott az ember és elkezdett alakot ölteni, hogy bizony a Fradi BL-szereplésekor hiába szurkoltam Telek Manciéknak, azért borzasztóan örültem, hogy láthattam azt a srácot képernyőn keresztül is, akit mindenki szupertehetségnek írt le. Bizonyos Raúl. Meg persze figyelmeztetnem kellett magam, hogy az 1998-as BL-döntőn a Realnak drukkoltam a Juve ellen.
Szóval Figo átigazolása után októberben ott találtam magam azzal a ténnyel, hogy nem is utálom én a Real Madridot – csak fájt, hogy a kedvencem eligazolt a legnagyobb riválishoz.
Miután remek játékot mutatott első Habfehér szezonjában (megdöntötte a bajnokság egy szezonon belüli gólpasszrekordját), átvette az Aranylabdát és bajnok lett VdB irányítása mellett a csapat, már azt is elfelejtettem, hogy Rivaldo mellett kik játszanak a Barcában, cserébe fejből fel tudtam sorolni a Madrid cseresorát is.
Aztán Florentino hozta Zidane-t, aztán jött két újságcikk a következő szezon során. Az egyiknek az volt a címe: „Zidane-t és Figot együtt látni: a Realt megszeretni”,; a másiknak pedig: „Figo csodagóljával indult a futball ünnepe”. Ez utóbbi a Bernabeúban rendezett Real-MU meccsre utalt, amikor Zidane kitolta Luísnak a labdát, aki a tizenhatos bal sarkától tökéletesen tekert a hosszú felsőbe Barthez fölött.

Mikor lettem madridista? Nincs egy konkrét esemény, vagy időpont. Így alakult, de elég hamar sziklaszilárd lett az elhatározás: számomra a Real Madrid lesz az első. Vannak értékek a Klubnál, amelyeket szeretek. A világ legjobb játékosai közül jó pár mindig nálunk játszott/játszik. Bár egyszer-egyszer nem úgy alakult, de a klubra nem csak most jellemző a soha fel nem adás, a küzdés, az akarás. A fehér szín, a fehér mez. Egyszerűen jól esik ránézni. Főleg akkor, amikor katarzist él át a szurkoló! Lásd még: Ramos és a fejesgólok, vagy Higuaín és a bajnokságot érő becsúszása, esetleg Robi Carlos 90. perces egész pályás sprintje és gólja. Aki nem divat, tudja, mire gondolok. Imádtam Iker bravúrjait, Robi Carlos fáradhatatlan munkáit, Raúl letisztult, mégis ösztös megoldáskban gazda játékát, az emeléseit, a sportszerűségét. A másik oldalról odáig voltam Guti őszintén felvállalt törlesztéseiért és agyzsibbasztó passzaiért.

Persze vannak számomra irritáló dolgok is: a színészkedéseket konkrétan büdös nagy pofonnal honorálnám – legyen az CR7 vagy Marcelo, de még Pepét is meg merném ütni, csak aztán cikk-cakkban sprintelnék a másik irányba. Perez… a számok nem bizonyítják, hogy jó elnök. Mely számok? A kupák száma. 14 éves elnöksége alatt 3 bajnoki cím, 3 BL cím – a többi is fontos, de hazudik, aki azt mondja, hogy nem ezt a kettőt tartja a legfontosabbnak. Florentino tanult a játékoskeret alakítását tekintve, hiszen minőséget biztosít a védekező részre is a mindenkori edzőnek, de a mindenkori edzőt magyarázat nélkül rúgja ki. Emlékszünk még, mit felelt az újságírói kérdésre: „Miért kellett kirúgni Ancelottit?” A válasza: „Nem tudom.” Élő, egyenes adásban erre futotta tőle. Bravó. Továbbá a második ciklusában a klubikonokat ismét bicskanyitogató stílusban „rakja ki”. Raúl? Iker? Guti? (Első etapjában: Hierro? Redondo? Morientes? – két csapatkapitány, a publikum három kedvence).

De ezek mellett is a CSAPATOT szeretem. Úgy fogom fel, hogy ez a szükséges rossz. Mindenhol van ilyen.
Szerettem ezt a csapatot, amikor Celades kapott helyet a kezdőben, szurkoltam a Realnak, amikor Raúl Bravo volt a fix kezdő hátvéd, elviseltem Mourinho értékrendjét és barbár/kontra Madridját, imádtam VdB és Carlo csapatait és mindenek felett a mez elejét lévő címer hoz lázba, nem a mez hátán lévő név. De ezt szívszerelmem, Guti rég megmondta.
Az én történetem ennyi. Nem szép, nem felemelő, nem emocionális, de egyedi és igaz. Real. Madrid.

A közeljövőtől sok változást nem várok. Perez megnyeri a soron következő választást – tudtommal kihívója sem akad még most. Figo is annyit mondott, hogy majd a 2022-es választásra tudja elképzelni magát, mint elnöki aspiráns. Ronaldo tőlünk megy nyugdíjba – csak azért, hogy ne a Schalke adjon neki két évnyi játék után búcsúmeccset… A Real – a Barca, Bayern mellett – továbbra is a Vad lesz, miközben erősödnek nemzetközi szinten és reményeim szerint Hispániában is a Vadászok.

Sultan: 

Hogyan lettem madridista? Nem tudom, olyan, mintha mindig is az lettem volna. Nálunk a családban a horgászat és a foci szeretete az anyatejjel ivódott a három fiútestvérbe. Nagyapánk, apánk is nagy pecás és futballrajongó volt. A garázs falán vagy 15 évig volt ott a ’67-es bajnok Fradi posztere valamelyik újság közepéből megmentve, de fújtam az Aranycsapat tagjait is már alsótagozatban. Apám maga is jó játékos volt a maga kisvárosi szintjén, én is végigjártam a korosztályos csapatokat.

Az idősebb generációhoz tartozom a bloggerek és minden bizonnyal az olvasók között is, úgyhogy kisiskolásként engem még vitt a Népstadionba (először 1980-ban) kettős rangadóra apám, ahol 60.000 néző előtt egy 3-3-as Honvéd – Vasas, csak felvezetője lehetett a nagy derbinek, az Újpesti Dózsa- FTC összecsapásnak. Egyébként a lilák nyertek 4-1-re – sajnos, mondtuk akkor a faterral. Gyerekkorom legnagyobb futballélménye volt ez egyébként, a heti Szolnok-megyei bajnokik mellett. Azóta a hazai bajnoki futball totálisan hidegen hagy. Valahogy alap volt, hogy itthon a Fradi (később egyetemistaként a Debrecen), külföldön a Real Madrid a kedvenc – pedig akkoriban nem sok meccsüket lehetett itthon megnézni. Üdítő kivétel volt ’85-ben az UEFA Kupa döntő a Sóstói stadionban.

Aztán az egyetemi éveim végén ’95 nyarán elmentem Spanyolországba horgászni 2 hétre, és a sors úgy hozta, hogy 3 év múlva jöttem haza. Hogy stabil madridistaként érkeztem hispániába, az is bizonyítja, hogy Katalóniában éltem, ahol minden, de minden a Barcelonáról szólt; mégsem tudtak habfehér meggyőződésemben megingatni. Az összes barátom (egy nagyon fontos kivétellel) barcás volt. (Két dolog még a legkisebb településeken is biztosan megtalálható volt. Egy Seat szalon és egy világítással is rendelkező nagy füves pálya – Barca címerrel. Ezek voltak azok a sarokkövek, melybe kapaszkodni lehetett.) Hogy a foci szeretete milyen lángon égett bennem, jól mutatja, hogy a kint tartózkodásom második hetében a helyi kisváros futsal csapatának edzésén a nézőteréről már beálltam játszani, majd egy hónap múlva kezdő voltam a tartományi bajnokságban. Amatőr volt ez a velejéig, de imádtam. 3-4 csapattárs autóival jártunk a vidéki meccsekre, az idősebb kapusunk volt az edzőnk, a mezt meg cipőt a helyi kocsma biztosította. Soha nem játszottam egyébként összetartóbb, elhivatottabb csapatban – ott mindenkinek az élete volt a foci! A német horgász vállalkozásnak, ahová vendégként érkeztem a hatalmas és legendás Rio Ebro partjára, és végül munkatársaként maradtam ott évekig, volt egy malagai-madridi származású szakácsa. Jose Francisco. (Nem, az a José, nem ez a José.) Az ő szűk családjában 4 bérletes volt a Bernabeuba. Volt neki egy gyönyörű húga, és a többi innentől történelem. Az akkor már betegeskedő nagyapja bérletével jártam velük a Bernabeuba, legalább 20 meccsen voltam abban az időszakban.

Életem legnagyobb futball élménye is ehhez az időszakhoz köthető. 1997. augusztusa: Spanyol Szuperkupa. Természetesen a Barca ellen. Első meccs a régi nagykaréjos Nou Campban 120.000 (!) néző előtt. Panucci – Karanka – Hierro – R. Carlos hátvédsor, Seedorf, Guti, Raúl, meg  Suker. Mintha ma lett volna! Bent ültem a komplett focicsapatunkkal egy barcás szektor kellős közepén. 5. perc, Raúl gól! Pontosan 20 év távlatából ez ma már nagyon patetikus, de ott és akkor nekem az kb. olyan volt, mint Ramos 93. perces fejese a BL döntőben. Felejthetetlen. Meghatározó. Aztán végül kikapott a Real 2-1-re, de a visszavágón – azon is ott voltam immár Joséval – lemostuk a katalánokat, már 4-0-ra mentek a fehérek, amikor a végén szépíteni tudott a Barca, 4-1 lett a vége. Azok az évek voltak, amikor a madridizmusom elmélyült és konkretizálódott, és hétvégéről-hétvégére testet öltött. Ma már sajnálom, hogy az idegenbeli bajnokik közül három év alatt csak Barcelonában és a (régi) San Mamésban, a Katedrálisban jártam, bár ez utóbbi is hatalmas hatással volt rám. Azóta hű madridistaként is nagyon tisztelem a Bilbaót, és a szurkolótáborát, mely egész egyszerűen elképesztő volt.

Nagy becsben tartva őrzök egy 1966-os relikviát a csapatról, melyben Puskás is játszott.

Balra lent látható Puskás aláírása.

Ha akkoriban nem lett volna kötelező sorkatonai szolgálat, és három kihagyott sorozás után nem fenyegetett volna börtönnel itthon a rendőrség, talán soha nem jöttem volna haza Magyarországra. A spanyol nyelv, a mediterrán konyha és a déli kultúra szeretete azóta is tart, de a stadionok hangulata már nagyon megváltozott, sokkal kevesebb késztetést érzek már, hogy ott legyek egy meccsen élőben (azért időnként még megteszem). Ennek egyik oka a hazai futball pincébe való hanyatlása (talán most éledezik valami, de meggyőzve még nem vagyok), de bizonyára a futball elmélettel való foglalkozás miatt is szeretem a TV-n követni a meccseket, ahol azonnal vissza lehet tekerni, meg lehet állítani, stb.

Amióta itthon is lehet élőben nézni a Real meccseit, nem tudom kihagytam-e összesen 5-6-ot. Többet biztos nem. Mindig is a csapatot szerettem, nem a nagy egyéniségeket. Sőt, az én hőseim inkább voltak Guti, Redondo és Modric, mint dagi Ronaldo, Zidane vagy Figo. A kulcspasszokért, a nagy zsugákért lelkesedek, és a csapatszintű jó játékért, ezért sem könnyű az utóbbi években megélni a Real meccseit. De mindig vannak olyan új vonatkozások, melyekbe lehet kapaszkodni, s az elüzletiesedett futball mellékvizén is meg lehet találni a rajongásunk tárgyait.

És végül megint én jövök: 

Sajnos én nem rendelkezem olyan érdekes sztorival, mint a kollégák, mert kissé homályba vesztek a körülmények. Annyi azért biztos, hogy kicsiként az úszás mellett a foci érdekelt. Család révén kezdtem el nézni a hazai bajnokikat, mert a ’90-es évek végén az akkori MTK vagy Újpest vagy Fradi még bőven nézhető volt. Bár nem volt a családomban egy konkrét csapat, akinek lehetett szurkolni, de első körben a Fradi fogott meg és hazai szinten nekik drukkoltam. Majd aztán a 2000-es EB az első olyan világesemény, amit követtem és vannak emlékfoszlányaim. Toldo vérző orra mellett leginkább egy francia játékos fogott meg, Zinedine Zidane. Nem voltak róla információim, de amikor a Realba igazolt, a nagy csodálat révén elkezdtem követni a királyi gárda meccseit. Persze később más csapatok és játékosok is elnyerték a szimpátiámat. Az Arsenal és különösképpen Henry, vagy unitedes Nistelrooy vagy egy szintén kopasz francia, Barthez, a milános Seedorf, a Bayernből is tudnám sorolni a neveket (Effenberg, Scholl, Elber). Emlékszem, hogy pár éves focis karrierem során órákon keresztül gyakoroltam Henry mozdulatait vagy Nistelrooyt utánoztam, ahogy lefordul védőjéről és a hálóba gurít. Mellettük még Thuram érdekelt, mivel védő poszt fekszik nekem, így ezen a téren ő volt az, akihez fel akartam érni.

Emlékszem a BL meccsek körüli nagy harcokra, mert akkoriban szigorú lefekvési időpont volt, ezért mindig csak az első félidőt volt szabad megnéznem, de persze volt, amikor kiharcoltam néhány percet a másodikból. Ebből az időszakból két pillanat maradt meg igazán. Az egyik a BL döntő, amiben Raúl és Zidane is gólt lőtt, majd Casillas hatalmas bravúrjai. Illetve később egy BL meccsen Raúl hatalmas kapufás gólt lő, sajnos már nem emlékszem, hogy melyik meccs volt vagy ki volt az ellenfél. Csak a lövés maradt meg, illetve az, hogy nagyon izgultam és szorítottam a kedvenceimnek. Aztán persze a Beckham körüli korszak, amikor mélyponton volt a Real, és én a Sport tv-s szakértőktől vártam, hogy megmagyarázzák mi a gond. Mondanom sem kell, hogy nem sok sikerrel zárult, és talán ez indított el azon az úton, hogy egyre többet tudjak meg erről a sportágról. Így fedeztem fel, hogy bár a felszínen egyszerű sport, de bőven van mélysége.

Szóval, én így lettem Real fan. A jövőben nem tudom mi lesz az irány, vagy a realitás, de én azt várnám a klubtól, hogy némileg leszámoljon ezzel az attitűddel. Szervezett csapatjátékkal kihozza magából a legtöbbet, és végre ismét szórakoztasson a játék. Szeretném, hogy ismét várjam a Real meccseket, hogy ismét izguljak, mikor leülök egy meccshez. Aztán, hogy ez Pérezzel vagy nélküle, azt nem tudom. Annyi viszont biztos, hogy a váltás nem feltétlen jelent előrelépést. De azért maradok habfehér, Hala Madrid! 

Oszd meg a posztot, ha tetszett!