Végsebesség?

Az elmúlt 5-6 évben sajnálatos módon odáig jutott az egyenlőtlenség a futball világában, hogy a Real-Bayern-Barca hármas számára a minimálisan elvárt cél a BL-elődöntő, illetve az, hogy legfeljebb csak egymás ellen essenek ki… Ez a szituáció teljesen eltorzítja mind a szurkolói lelkivilágot (BL-elődöntőben bedarálást várni idegenben…), mind az európai futballtérképet. Ebből adódik az is, hogy mindenki más igazi sikerként könyvelheti el, ha eljut a legjobb négybe. Szintén a nevezett időszak azonban megtanított minket arra is, hogy hiába a trió köré képzelt áthatolhatatlan fallal körbevett univerzum, a Dortmund, a Chelsea, a Juventus és Simeone bizony mind-mind lesajnált, a sorsolásnál örömmel megkapott ellenfélként értek oda a döntőbe.

A fentihez hasonló történelmi áttekintés racionális szempontból nézve teljesen érdektelen, maximum babonának tekinthető. A Chelsea múltbéli teljesítményének ugyan mi köze lehetne a City mostani játékához? Elvileg semmi, ugyanakkor az adatok és információk tengerében hajlamosak vagyunk alulértékelni a pszichológia szerepét a nagy sikerekben. A City-nél jövőre földcsuszamlásszerű változások várhatóak: Pep előreláthatólag megválik a fél csapattól, másról sem cikkez a sajtó. A keret tagjai joggal érezhetik úgy, hogy ez az utolsó lehetőségük, hogy együtt megcsinálják. Ez talán nem akkora hajtóerő mint Drogba, Lampard vagy Terry esetén a karrierjük közelgő vége, de cseppet sem lebecsülendő. Meglehetősen más lehet a mentális állapota egy olyan társaságnak, amely először jut be az elődöntőbe, mint egy olyannak, amely zsinórban hatodszor, és amely tudat alatt nem minden alapot nélkülözve érezheti úgy, hogy ha idén nem, majd jövőre… Emiatt óvatosan és várakozásokkal tele ültem le a képernyő elé. Lássuk mi történt!

Már megszokhattuk, hogy a Real Madrid játékosai nem hagyják elkényelmesedni a szurkolókat: egymást váltogatják a bizakodásra okot adó remek teljesítmények és a felháborító flegma lötyögések. Öröm volt látni a mérkőzésen – ezért mindjárt az élre kívánkozik –, hogy a Dortmund, a Wolfsburg és a Juve elleni „teljesítmények” – no és persze a kiesés elől menekülő spanyol kicsik ellen idegenben lejátszott tengernyi meccs – eléggé bevésődtek a fejekbe ahhoz, hogy ezúttal ne vegyék félvállról a „legjobb sorsolás” eredményeként az útjukba kerülő ellenfelet. Ha nem is volt szemkápráztató a teljesítmény, az igyekezet és a hozzáállás egészen más volt, mint a fentebb említett összecsapásokon, amit már önmagában véve fél sikerként könyvelhetünk el.

Ettől függetlenül a pályán rengeteg aggodalomra okot adó dolog történt az első félidőben… A City tényleg úgy kezdte a találkozót, mintha nem lenne holnap, és olyan taktikát választott, amivel a Real Madrid évente jó ha kétszer találkozik: agresszív letámadás. Szinte kellemetlen volt nézni, ahogy már Navassal kellett kényszerítőzni néha, illetve ahogy a remekül és fáradhatatlanul robotoló Fernando-Fernandinho kettős elnyelte a labdákat sokszor már a vendég térfélen. Ehhez jött még Clichy által lefülelt 6 átadás, és az a tény, hogy még Dani vagy Bale sem tudta lefutni a francia védőt. Ez különösen fontos volt, mivel a támadójáték a mérkőzés ezen szakaszában kimerült abban, hogy „adjuk Bale-nek, aztán lesz majd valami”. Felidézte azokat a szomorú időket, amikor ugyanez zajlott, csak Robinho majd Robben nevét kellett behelyettesíteni a mondatba.

A sebesség kulcskérdés volt az egész első félidőben. Többen ki nem kényszerített hibákat emlegettek a kommentek között, de véleményem szerint ezek a hibák bizony nagyon is a City érdemei voltak. Szembeötlő volt, hogy a Real mennyire nincs hozzászokva az első félidő tempójához. Az a néhány tized másodperc, amivel lecsökken a döntéshozatalra szánható idő éppen elég ahhoz, hogy több hiba szülessen. Próbálja csak ki bárki, hogy milyen érzés minden feladatot éppen feleannyi idő alatt elvégezni, mint máskor. Rengeteg volt az eladott labda, az elmozgó társat rossz helyen kereső átadás, a pánikszerű szabadulás a játékszertől. Jót tenne a csapatnak egy szezonnyi Premier League vendégszereplés!

A kérdés csak az volt: bírja ezt végig a City, vagy ez amolyan Mou classicóit idéző kamikaze taktika, amelynek a célja az ellenfél meglepése és a gyors gólszerzés még az izmok begörcsölése előtt? Telt-múlt az idő, és a tempó nem enyhült, így kezdtem elbizonytalanodni a fáradás-elmélet kapcsán. Az első jelekre egészen a 40. perc környékéig kellett várni, amikor Silva cseréjét követően sikerült már hosszabb időkre is megtartani a labdát. A félidő fénypontja az okosan visszalépő Benzin elé lekészített labda volt, amely az indiszponált estét kifogó, alighanem csak félig egészséges francia lábáról valahova a sztratoszféra felé vette az irányt…

A 40. perc előtt főleg védőink tevékenységét állt módunkban elemezni. Pepe már az első percekben kétszer keresztezett szenzációsan kritikus szituációkban, majd a 23. percben úgy csúszott De Bruyne alá a sárgáért (muszáj volt), hogy még ő is csak lepacsizni tudott a bíróval a teljesen jogos ítélet után. A veszélyes szituáció kialakulása előtt Ramos az ellenfél térfele közepén (!) vesztett el egy fejpárbajt, Casemiro pedig pár méterrel korábban repült ki a pályáról egy igen messziről indított becsúszásrepülést követően. Azért emelem ki ezt a két momentumot, mert egyik sem volt egyedi. Érdekes – és néha bizony roppant ijesztő – volt látni, hogy Ramos és Pepe többször milyen elánnal indult meg előre, illetve hogy mélyen az ellenfél térfelén vállaltak ütközéseket. Többször fordult elő ez annál, sem hogy a véletlen számlájára írjuk. Ez egyrészt alkalmas volt arra, hogy zavart keltsen a védelem soraiban, másrészt viszont alkalmas volt arra is, hogy zavart keltsen a védelem soraiban… Ott és itt. Kettőjük közül Pepe többször vett részt támadásokban, ami bizonyos szempontból kár, mert Ramos lényegesen technikásabb, ugyanakkor valószínűleg váratlanabbul érte a kékmezeseket is.

A másik momentum Casemiro röpte. Casemiro fontos láncszem lett, jó látni, hogy van, aki vállalja az ütközéseket, és akitől tartanak az ellenfelek is. Ugyanakkor, noha eddig még nem lett baj belőle, érdemes lenne talán kicsit óvatosabbnak lennie a brazilnak, aki folyamatosan a határon autózik, ami a figyelmeztetéseket illeti. Most már a 10. percben simán kaphatott volna egy sárgát, ami után bármelyik messziről bevetődése érhetett volna újat is, ha akárcsak egy pillanatot téveszt. Értelmezhetjük mindezt vakmerőségnek, vagy akár zsenialitásnak és magabiztosságnak is, miszerint tökéletesen tisztában van vele, hogy mit tud megcsinálni, és mi fér bele… Remélem, hogy tényleg az utóbbiról van szó és nem egy sorsdöntő pillanatban lesz belőle gond, eddig minden klappolt.

A fenti sorok után azok, akik nem látták a meccset úgy érezhetik, hogy a City óriási fölényben volt. Erről azonban nem volt szó. Náluk volt a labda, passzolgattak, nyomást gyakoroltak, zavarták a labdakihozatalt, de mindezt úgy, hogy közben az egész félidő lement kaput eltaláló lövés, sőt, igazából majdnem komolyan vehető lövési kísérlet nélkül. Benzema égbe lőtt labdája volt talán a legelőkészítettebb helyzet, ez pedig dicséri a Madrid szervezett védekezését.

A második félidő merőben más mederben csordogált. Pellegrini – vagy az izomrostok – behúzták a féket, és szinte egy új meccs kezdődött. A tempó meredeken esett, a nyomás enyhült, a labda átkerült Kroosékhoz. Ennyi idő után már elég könnyű volt elfelejteni a látottak alapján, hogy egy BL-elődöntőt nézünk, és a semleges nézők egy része már talán a Barátok Közt után menve maradt TV előtt aludt. Derült égből villámcsapásként érhetett mindenkit az 54. percben Ramos fejese, amelynek kapcsán benitezi hévvel, hatalmas betűkkel véstem be jegyzeteimbe: KAPURALÖVÉS!

A szituáció mondjuk Hartnak csak annyira emelte meg a vérnyomását, hogy éppen ne aludjon el. Ezután teljesen elszabadultak az események, és észvesztő tűzpárbaj kezdődött – nem -: az 58. percben Navasnak össze kellett füveznie a mezét, mert ki kellett csúsznia Agüero elé. Becsületére legyen mondva, hogy 58 percen át képes volt melegen tartania az izmait annyira, hogy ezt a feladatot hiba nélkül abszolválhassa.

Nagyjából a 65. percre elkönyvelhettük a választ az első félidei kamikaze-felvetésre is: a City teljesen elkészült az erejével. Már nem értek oda a lábak, olyan üres területek nyíltak, amelyeken még Pepe sprintek is belefértek, és nem nagyon kellett már aggódni amiatt, hogy a hazaiak akár gólt is szerezhetnek. Ez volt a mérkőzés azon szakasza, amelynek során be lehetett volna vinni a győztes találatot, de a szintén megfáradt vendégek rendre hibáztak az utolsó passzok alkalmával. Sokszor úgy gondolunk a fáradásra, hogy valaki már nem elég gyors, már lassabban fordul, már nem ér igazán oda. Pedig a legszembeötlőbb és a fentieknél is előbb jelentkező tünet a rossz döntések elburjánzása, a pontatlanság. Nem csak a City hajtotta ki magát, de láthatólag elfáradt a rohangálásában a Real is. Ennek ellenére akadtak lehetőségek, amik miatt lehet hiányérzetünk: a szünetben beálló Jese keresztlécre hulló fejese;…

… Bale csavarása Hamesz-szögből; Kázmér Hart lábfejére fejelt szöglete (érdemes kiemelni, hogy idén mennyivel veszélyesebbé váltak a szögleteink);…

… és végül az a bizonyos helyzet, amikor ismét egy szöglet alkalmával Fortuna gyönyörűen tette le Pepének a labdát, aki elmulasztotta feltenni az i-re a pontot.

Lehet ezért kárhoztatni a portugált, csak felesleges. Az első természetes reakciója nyilván mindenkinek a fájdalmas felüvöltés volt, de ha többször visszanézzük, akkor láthatjuk: kb. semennyi ideje sem volt a helyzet lereagálásra a védőnek. Sőt, annyira közel volt a kapuhoz, és leginkább Harthoz, hogy az már hátrányos: egyszerűen szinte lehetetlen volt nem eltalálni a kapust. Igen, a Fenomenó valószínűleg egy testcsellel a labda érintése nélkül felküldte volna a lelátóra a hálóőrt, hogy utána besarkazza touchdownra a labdát, de ezt nemhogy Pepétől, de a jelenlegi keret egyetlen játékosától sem várhatjuk el.

Ettől függetlenül Pepe tett még róla, hogy ne mulasszuk el nekiadni a mérkőzés embere címet, amikor egész esti teljesítménye megkoronázásaként a 91. percben remek ütemben szerelte a kilépő Sterlinget. Jól jellemzi produkcióját, hogy még a csatárok bűvöletében élő whoscored algoritmus választása is rá esett.

A játékvezetőről szerencsére nincs nagyon mit értekezni, ahhoz a nem túl magas szinthez képest, amit hétről-hétre megszokhattunk, egyenesen kiválóan vezette a mérkőzést. A vérmesebb szurkolók esetleg számon kérnek rajta egy tizit Bale esése kapcsán a második félidő elején, de véleményem szerint ha klasszikussal élve „volt is kontakt”, ezek azok a szituációk, amelyekben a bírónak nem szó szerint kell értelmezni a szabályokat, hanem azok szellemiségét szem előtt tartva – ahogy nekünk azt anno floorball játékvezetői képzésen is oktatták -: a labda éppen elhagyni készült a játékteret a 16-os szélénél, volt egy leheletnyi kontakt, ez egyszerűen nem ér meg egy kvázi gólt.

Alapvetően félig tele lehet a pohár: nem volt szemkápráztató meccs, de nem vették félvállról az ellenfelet a srácok, a mérkőzés második felében fölénybe került a csapat, több helyzetet alakított ki – noha azok elsöprő többségét szögletből –, és közelebb állt a győzelemhez. Ugyanakkor érdemes pár szót vesztegetni arra is, ami hiányérzetet hagyhatott a szurkolókban.

Az egyik a tény, miszerint a csapat nincs hozzászokva a nagyobb tempóhoz. Ezt nehéz lesz orvosolni, mert egyszerűen nincs alkalom gyakorolni, nem ilyen a spanyol bajnokság jellege. Üdvözítő, hogy elsősorban a védekező szekciónak hála remekül átvészelte ezt az időszakot a gárda, és éppen 0 lövést engedett az ellenfélnek, utólag mondhatjuk, hogy valószínűleg tudatosan várta ki a rohamok elcsitulását.

A másik a Jese-Lucas-Bale sor. Pep és VdB válogatottal mutatott munkássága kapcsán már megszokhattuk, hogy létezik játék csatárok nélkül… de míg nevezettek ezt labdatartásra és sokat és fürgén passzoló játékosokra alapozták, addig a Real éppen feltalálja a 3 sprinter szélsővel való rohamozást. Egyik játékost sem kritizálhatjuk igazán külön-külön, de együtt talán túl sokak a pályán egy ilyen meccsen. Jól jött volna ekkor egy igazi center, aki leköti a belső védőket, teret nyit a szélsőknek, meg tudja tartani a feltett labdákat, le tudja készíteni azokat az érkezőknek, netalántán még fejelni is tud. Lehet ábrándos szemekkel Cavanira gondolni, de ha igazi cserét szeretnénk találni, akkor még egy levezetés felé tartó Llorente és Aduriz is hasznos lehetett volna. Mivel ilyen nincs a keretben, én hiányoltam Hámesz érkezését úgy a 70. perc körül Lucas helyett. Ekkorra lecsökkent már a tempó, megnyílt a terület, viszont játékosaink rendre hibáztak a passzokkal. Egy friss láb, ráadásul egy olyan, amely zseniális assistokat tud adni, ne adj isten távolról is elsülhet, sokat hozzátehetett volna a játékhoz. Járulékos haszon lett volna, hogy James érezte volna a bizalmat egy ilyen fontos meccsen. A pályán még mindig lett volna két rohanó ember, aki a védekezésben megoldották volna a szélek lezárását, ráadásul addigra a City már nem nagyon erőltette ezt a támadás dolgot.

Bizakodhatunk a visszavágó előtt, amelyen a fő feladat annak elkerülése, hogy a City megszerezze a vezetést. Az biztos, hogy egy egészen más jellegű mérkőzésre van kilátás, amely nyomokban sem fog emlékeztetni a tegnapira!

A képekért köszönet a Guardiannek, összefoglaló és teljes meccs itt található.

Oszd meg a posztot, ha tetszett!