Mennyire érdekes* a sors. Ha a Real Madrid történelemkönyvébe írod magad, mert megnyered a csapattal edzőként a La Ligát, akkor a bajnokság végén már tervezed az új szezont a Fehér Házban. Ugye? Aztán van úgy, hogy az elnök egyszerűen kidob. De aztán az élet igazságot szolgáltat: újra a Real padján vagy, ismét bajnokságot nyersz a csapattal (mindkétszer elsőre), tervezed az új szezont… Aztán az elnök – most más – ismét kirak. No igen, Capello tudna mit mesélni.

* az ‘érdekes’ szabadon behelyettesíthető más jelzővel.

1996-ot írunk, nyár van. A Real Madrid az előző évi gyenge teljesítmény után új edző után néz. A kiválasztásra hagynak időt, nem kapkodnak és végül az AC Milan BL-győztes edzőjét, Fabio Capellót szerződtetik. Az olasz ekkor az egyik legnagyobb stratégának számított és a pedagógiai érzéke is elismerésre méltó volt. Sokan hitték azt, hogy egy ilyen személyiség hiányzott az öltözőből.

Igaz, két évvel korábban Jorge Valdano, a klub korábbi kiváló argentin játékosa ült le a padra és első évében bajnoki címet is nyert (érzékeltetésképpen: 38 meccs, 23 győzelem, 9 döntetlen, 6 vereség, 76 lőtt és 29 kapott gól, 55 megszerzett pont. Második a Depor 51 ponttal, harmadik a Betis 46-tal. Manapság ezek a pontszámok értelmezhetetlenek a bajnoki címmel kapcsolatban), de második évében 6. lett a csapat. Tehát nem meglepő, hogy új impulzust kerestek a klub vezetői.

Capello érkezését követően gyorsan döntött: komoly átalakítások kellenek. Kérésére érkezett: Illgner, Panucci, Roberto Carlos, Seedorf, Suker, Mijatovics. A csapat további játékosai voltak még: Raúl, Amavisca, Víctor, Alkorta, Redondo, Hierro, Canizares, Manuel Sanchís, Chendo, Secretário, Luis Milla, Mikel Lasa, Guti, Zé Roberto… és még páran.

Capello nem tudott hű maradni önmagához, hiszen róla a szurkolóknak a biztonságos, kockázatkerülő foci ugrott be már ekkor is. Itt azonban 3 támadóval tervezte meg a játékot. Elöl Pedja és Davor, mögöttük Raúl játszott.

Ez a bátor felállás meg is hozta a sikert, hiszen az első 24 fordulóban nem kapott ki a csapat, a 14. forduló után pedig lecövekelt a gárda a tabella csúcsán. Igaz, a bajnokság végén félelmetes tempóban érkezett a Ronaldo által vezetett Barcelona, ám a Real a 37. fordulóban az Atletico elleni győztes meccsen bebiztosította a bajnoki címet.

A bajnokságban Illgner és a védelem remekül teljesített, de ki kell emelni innen a bal oldalt bejátszó Roberto Carlost, aki korábban nem látott módon tudta segíteni a támadásokat. A középpálya mélyén a Herceg irányított, mellette Víctor és Seedorf dolgozta halálra magát. Raúl minden bajnokin játszott, pedig ekkor még 20 éves sem volt.

Persze, hogy keretbe helyezzük a történetet, érdemes megjegyezni, hogy a bajnokság nem 38, hanem 42 fordulós volt. Mivel Capello nem szerette cserélgetni a kezdőjátékosokat, a „gálakezdő” tagjai a szezon végére teljesen kifacsart fizikai állapotba kerültek. (Ez a 42 fordulós harakiri csupán 2 szezont élt meg: 1995/96 és 1996/97.)

A Real Madrid tehát megnyerte a bajnokságot, és mivel ezen kívül csak a Copa del Reyben indult, ami nem volt olyan értékes ekkor, mint napjainkban, mondhatjuk, hogy sikeres szezont zárt a csapat és Capello tervezhette a jövőt.

Ám egy váratlan konfliktusban a karakán olasz nem hunyászkodott meg, ami után az elnök elköszönt tőle. Gondolom, érdekel Titeket, hogy mi volt az a konfliktus. Nos, az elnök (Lorenzo Sanz) fia, Fernando is a csapat tagja volt. De a 42 bajnoki meccsen csak 6 találkozón szánt neki szerepet Don Fabio. Ezt nehezményezte az elnök, nyíltan több játékidőt követelt a fiának – az olasz pedig nem volt hajlandó csak utasításra betenni senkit sem a kezdőbe.

A bajnokcsapat gólkirálya Suker volt (24 gól), Predrag Mijatovic 14, Raúl 21, Seedorf és Hierro 6-6, Roberto Carlos 5 gólt vállalt. A csapat 5-0-ra verte az Extremadura csapatát (amely 2010-ben megszűnt), 6-1-re a Real Oviedo  és Real Sociedad gárdáját. A bajnokságot 42 meccs után 92 ponttal, 85 lőtt és 36 kapott góllal, 27 győzelemmel, 11 döntetlennel és 4 vereséggel zárta a csapat. Második a 90 pontos Ronaldo, akit pár Barcelona játékos is segített. Harmadik a Depor 77 ponttal.

Ezt a szakaszt a szezon 16. fordulójának összefoglalójával zárom:

Capellót Jupp Heynckes és egy nem várt BL-győzelem követte, de a bajnokságban csak 4. lett a csapat. Aztán érkezett Guus Hiddink, John Toshack, hogy majd megnyugvást és trófeákat hozzon Vicente Del Bosque.

A Real és Don Fabio története elvált egymástól, ám a Galaktikus 1.0 második szakaszába belebukó Florentinót váltó, szakmáját tekintve jogász Calderon az első teljes szezonját egy kiszámítható, megbízható és elit edzővel akarta kezdeni, ami érthető is, mivel a Vicentét követő edzők névsora így nézett ki: Carlos Queiroz, Camacho, Mariano Garcia Remon (beugró), Luxemburgo, Lopez Caro (beugró). Így aztán 2006-ban újra Don Fabio lett az edzőnk.

Capello a köztes időben egy szezonon át a Milan edzője volt, majd 1999-2004 között a Roma edzőjeként tevékenykedett (sokan emlékszünk még a Roma 2001-es bajnoki címére, ugye?), 2004-től a Juventus edzője a torinói csapat kizárásáig.

A Real ekkor személyiségek gyűjtőhelye volt, de nem volt egységes csapat, és bizony a személyiségek mögött meglévő futballisták tudása sem tartozott a világelithez – ha minden posztot figyelembe veszünk. Tehát újra egy kemény, határozott edzőre volt szükség. Capellónál pedig nem volt jobb opció a mozdítható trénerek között.

A Serie B-be kizárt Juventust lerabló csapatok egyike a Real Madrid volt: Cannavaro, Emerson és az edző is nálunk kötött ki. De érkezett a kor egyik legjobb védekező középpályása, Mahamadou Diarra, a Unitednál feleslegessé váló Van Nistelrooy és az Arsenal együttesétől kölcsönbe érkező Reyes is.

Mivel a csapat az előző szezonokban szervezetlen, szedett-vetett játékosok halmaza volt csupán (ne feledjük, az utolsó bajnoki címet még Vicentével nyerte a Real a 2002/03-as szezonban), Capello az első időszakával ellentétben most a stabil védekezést tartotta szem előtt. Megjelölt cél volt a klub részéről a bajnoki cím. Ehhez olyan célfutballt választott az edző, amilyet talán azóta sem láttunk a csapatunktól – még Mou és ZZ bajnoki szezonjaiban sem. A csapat semmi kockázatot nem vállalt, a támadófutballt hírből sem ismerte, a gázra is csak hátrányban léptek rá a srácok. A közönség hamar elfordult a csapattól, a sajtó minden nap címlapon kritizálta a stílustalan játékot (ami nem igaz így, mert volt stílus, csak épp defenzív, ultrakonzervatív). A támadópotenciál teljes lefojtása azt is jelentette, hogy sokszor nem tudott kellően felpörögni a csapat, ha megkívánta volna az adott találkozó. Kikaptunk hazai pályán a Celtától, a Recreativo Huelva ellen, legyőzött minket a Bernabeúban a Levante is.

Az előző télen érkező Cassano bulizni érkezett Madridba, a Juventusban tanári játékot bemutató Emerson csak kereste önmagát, a friss VB-győztes Cannavaro mentálisan nem tudta összeszedni magát a németországi csodálatos teljesítménye után, Ronaldo pedig a testsúlya és a formája miatt sem volt segítségére a Realnak. Beckham pedig idejekorán bejelentette, hogy Los Angelesbe igazol.

Capello aztán meghozta a szükséges személyi döntéseket. David a kispadra került, R9 Milánóba.

A Barcelona ellen elért 3-3-as döntetlen idegenben, a 26. fordulóban óriási mentális löketet jelentett a srácoknak. Innentől kezdve indult el a „12 döntő”, amikor a hátrány ledolgozásáért minden meccsen vért izzadó madridista játékosok léptek pályára, amikor a meccseket látva világszerte millió madridista zárta szívébe ezt a később bajnokcsapattá váló Real Madridot.

A bajnoki címet végül pontazonosság mellett, az egymás elleni eredmények alapján nyerte meg a Los Blancos a Barca ellen. (1960-ban szintén pontegyenlőség mellett a Barca lett a bajnok.)

A BL-ben nem termett sok babér, a Bayern ellen vérzett el a gárda a legjobb 16 között – az emlékezetes Makaay-gól ekkor esett.

A bajnokságban azonban mi adtuk a gólkirályt is Van Nistelrooy személyében  25 góllal, és feltűnt a jobb oldalon egy új csillag: Sergio Ramos. Megszerettük Higuaínt, üvöltöttünk Reyes győztes góljánál, imádtuk David alázatos munkáját – amit aztán Capello is elismert és játszatta is az angolt és szerettük a védekező középpályásként is játszó Gutit, a gyenge szezont letudó Raúlt, Robinhót… Erre a bajnoki címre biztosan többen emlékeztek, mint az első Capello-aranyra nálunk.  😉

De míg az első esetben személyi kérdések miatt, itt most a teljes szezonon átívelő pragmatikus és nézhetetlen foci miatt kellett távozni Capellónak.

Talán többet érdemelt volna, talán a klub egyszer sem volt a legjobb állapotban, amikor megkapta az irányítást az olasz. De a két bajnoki címet senki nem veheti el tőle és azon kevés edzők közé tartozik a Real Madrid történetében, akit a szurkolók többsége elismer és szeret.

Nálatok is így van?

Oszd meg a posztot, ha tetszett!