Hogyan lettem madridista?

A legnagyobb meglepetésemre felkért a blog szerkesztősége, hogy csatlakozzak a csapatukhoz és írjak is egy bemutatkozó cikket. Sokáig gondolkoztam, hogy milyen témában írhatnám az első, már nem vendég posztomat, végül úgy döntöttem, hogy az első, picit líraibb és a második, szakmai cikk után, most jöjjön egy személyes hangvételű írás, ami az én madridistává válásom történetét hivatott elmesélni.

Úgy hiszem, hogy kétféleképpen válhat egy csapat szurkolójává az ember. A vérségi elv alapján, miszerint a közeg (nevezzük családnak), ahová az egyén születik, egy adott csapatnak szurkol, tehát nincs választása, a klubhovatartozása már születésekor adott. A másik elv a szabad akarat elve, miszerint az egyén saját benyomásai és tapasztalásai alapján választ magának klubot. Számomra a Madrid választott csapat, ez a választás azonban összetettebb, mint elsőre gondolhatjátok. Nem köthető ugyanis az életem egyetlen pontjához, sokkal inkább a megélt és átélt saját élményeim alapján, fokozatosan alakult ki bennem ez az identitástudat. Nem egy eseménytörténetet szeretnék elmesélni nektek, de úgy gondolom, hogy a mondókámat kronológiai sorrendhez kötődve tudnám a legszemléletesebben elétek tárni, úgyhogy lássuk a sztorit.

Ronaldo bálványa

Gyerekként sokáig távol állt tőlem a foci, egyszerűen nem értettem, hogy mások mit élveznek abban, hogy egy labdát rugdosnak jobbra-balra, eszetlenül. Aztán elérkezett 2002. június 30., a nap, amely megváltoztatta az életemet… Undorító sablonduma, amely minden második amerikai akcióhős-filmben elhangzik, de végső soron rám is igaznak bizonyult. A horvát tengerparti étterem teraszán a kezdő sípszótól a lefújásig végignéztem életem első futballmeccsét, melyen Brazília 2-0-ra legyőzte a németeket és világbajnok lett. Természetesen Ronaldo lett a kedvenc, a példakép; olyan gyors akartam lenni, mint ő, olyan jól akartam lőni, mint ő. Attól a naptól kezdve Ronaldo akartam lenni, amikor majd felnövök.

Ronaldo Nazario

Így esett, hogy a kezdeti, focitól való idegenkedés átfordult egy rögeszmévé: a suliban minden szünetben pattogott a laszti, otthon az udvaron is megállás nélkül fociztunk. Az új barátok, akiket az új mániával együtt (és egyben annak útján is) szereztem, idővel megmutatták focimatricás füzeteiket, a posztereiket. Ezeken találkoztam először Ronaldóval, amint nem sárga felsőben száguld a labdával. „Miért van fehérben?” – gondoltam magamban. Mint azóta kiderült, a játékosok nem csak hazájuk válogatottjában szerepelnek, van úgynevezett klubjuk is. Ronaldóé pedig a Real Madrid, a világ legnagyobb klubja. Mágikusan csengett.

A fokozatosan mélyülő és rám ragadó tudásnak köszönhetően 2004 tavaszára jutottam odáig, hogy érdemben követni tudtam a BL egyenes kieséses szakaszát, az első sorozatot, ahol nem csak egy-egy felvillanó helyzetet, vagy kósza bajnokit néztem meg, hanem rendszeresen figyelemmel kísértem a küzdelmeket. A küzdelmeket, ahol aztán a Monaco búcsúztatta a köpcös brazilékat a 8 között. Tudatosult bennem, hogy nem is a Real Madrid a legjobb, hiszen kiestek, Ronaldo bálványa pedig leomlott. Amit viszont kaptam tőle, az túlmutat egyetlen játékos iránti rajongásnál, hiszen ekkorra végérvényesen beleszerettem a labdarúgásba.

A hazug TV

Ekkoriban otthon semelyik sportcsatornát sem tudtam nézni, hiszen nem volt rájuk előfizetésünk. Az egyetlen sportadónak nevezhető valamink a RealmadridTV volt, ahol összefoglalókat ugyan tudtam nézni, de többnyire be kellett érnem a Castilla meccseivel – ahol ekkortájt egyébként egy bizonyos Roberto Soldado, majd Alvaro Negredo tündöklését figyelhettem. Emlékszem, egy napon vendégek jöttek hozzánk, akik mondták, hogy ma játsszák a Real Madrid – Barcelona rangadót, amely a legnagyobb meccs a klubfutballban. Rákészültem és a RealmadridTV előtt gubbasztva vártam a kezdést. Gyermeki izgatottságomat aztán hamar szertefoszlatta a klubmarketing első számú szócsöve, hiszen az élő Real – Barca meccs helyett egy 15 évvel azelőtti klasszikust sugároztak, teljes hosszában, felvételről. Tizenegy-két évesen ezt a világ legnagyobb csalódásaként éltem meg, s noha dühített, hogy csak ez a szemét RealmadridTV van otthon, az tény, hogy a csatorna által a Real Madrid jóformán az életem része lett.

Az elkövetkező években az élő meccsnézési lehetőséget továbbra is a Viasat 3 és a BL biztosították számomra. Az álszent klubtv-t ekkorra már mindennél jobban gyűlöltem, hiszen állandóan azt mutogatták, ahogy Higuain megfordítja az Espanyol elleni meccset, hogy győz a Madrid és gyönyörű gólokat szerez, miközben a Bajnokok Ligájában évről-évre az elsők között hullott ki a gárda.

Aztán elérkezett 2008 és a megváltás, Sport TV in da house! Mondanom sem kell, hogy innentől már élőben követtem a Real meccseit, ismertem a játékosokat, ezért én nagyjából ekkorra datálom a Real Marid iránti elköteleződésem: hűségesen a csapattal voltam, hétről hétre a képernyők előtt.

Utállak, Barca!

Úgy érzem, hogy szólnom kell az ellenpólusról is, hogy hogyan alakult ki bennem az ősi rivális Barcelonával szembeni ellenszenv. 2008 volt az az év is, amikor egy bizonyos Pep Guardiolát kineveztek a katalán klub kispadjára. Vele és az általam a világ valaha volt legjobb játékosának vélt Messivel bombasztikusan jó focit játszott a csapat, így hát irigykedve követtem az eredményeiket: bárcsak az én Madridom is így tudna játszani! Így gondolhatta ezt Perezpapa is, hiszen következő nyáron érkezett a szupersztár Cristiano (akinek a játékát már Manchesterből is ismertem és nagyon kedveltem), valamint a sztáredző José Mourinho. Mou azzal a feltett céllal jött akkor Madridba, hogy megalkotja Pep Barcájának tökéletes ellentétét, racionális, kemény, helyenként durva futballt játszva. Mourinho ars poeticája hamar átragadt rám is: bármi áron, de le kell győzni a Barcát! Az sem érdekelt, ha Ramost kiszórják, de törje el Messi lábát, hiszen gyűlöltem azt a csapatot. A portugál tréner távoztával az én vehemenciám is alábbhagyott, de stabil alapot adott az azóta is élő ellenszenvemnek.

Pep és Messi

Eufória

A 2013-14-es idény úgy csordogált, hogy elégedett voltam a csapatom játékával, az eredmények is jöttek többnyire. A varázslatos, Bayern elleni BL-továbbjutás másnapján eszméltem rá arra, hogy a gyerekkoromban sokszor hazugnak, gyengének vélt Real Madrid tényleg a csúcsra érhet, s ennek én is a részese lehetek. Számoltam vissza a napokat 2014. május 24-ig, úgy, hogy minden nap elgondolkodtam magamban: ha van Isten, akkor ezt a meccset megnyerjük! San Iker potyája, tömörülő Atleti és egyre haloványabb remény. A meccs közben képtelennek éreztem magam arra, hogy szembesüljek a valósággal: lehet, hogy ma kikapunk, Isten pedig nem hallgatott meg engem és lehet, hogy nem is létezik… Bármi történjen hátralévő életemben, nem hinném, hogy valaha fogok olyan hisztérikus őrjöngésbe kezdeni, mint Ramos bólintójánál: Isten létezik és ezt a meccset megnyerjük, mi, a Real Madrid!

Ramos 92:48

A címvédés bűvölete

Az a legenda járta sokáig, hogy a BL-ben senki sem tud címet védeni. 2010-ben azonban a Pep-Barca nagyon közel állt hozzá: ők voltak a legnagyobb esélyesek és elődöntőt játszottak az Interrel. Legszebb öröm a káröröm, és egy könnyekkel küzdő Lúcio nem hinném, hogy máshol tudott volna mosolyt csalni az arcomra, semmint a Camp Nou gyepén. Megkönnyebbülés, nem fog címet védeni a Barca sem. Azt nem gondoltam akkor, hogy a saját csapatomnak is adódhat majd rá esélye, néhány évvel később. Talán pont a címvédés bűvös fogalmának beteljesülése miatt a Juventus elleni győzelem a legkedvesebb számomra. A gyerekkori csalódás után, miszerint a Real Madrid nem is a legjobb klub a világon, teljesült az az, hogy az én csapatom a legjobb, jobb, mint az a bizonyos űr-Barca volt anno, hiszen ez még nekik sem sikerült. A 2017-es szezon befejeztével (és a 2018-as szuperkupa-döntő eredményeit is ide sorolnám) tényleg az én csapatomat mondták a világ legjobb csapatának, teljes joggal.


Mint azt a cikk elején is írtam, nem egyik napról a másikra döntöttem úgy, hogy a Madridnak szurkolok. Mindaz, amit eddig átéltem a csapattal, hozzátesz egy picit ahhoz, hogy ma Real Madrid-szurkolónak vallhatom magam. Igaz ez annak ellenére is, hogy most szűkös esztendőt élünk. De! Ahogy anno abban reménykedtem, hogy a csapat olyan jó lesz, mint az a korszakos Barcelona, most reménykedem abban is, hogy nem kell egy újabb generációnak felnőnie és madridistává válnia ahhoz, hogy Madrid visszakerüljön oda, ahová való: a klubfutball csúcsára.

Oszd meg a posztot, ha tetszett!