1960. május 18-án Glasgowban lezajlott az évszázad mérkőzése. A BEK fináléjának keretében a németeknél domináló Eintracht Frankfurt és a korszakot abszolút uraló Real Madrid csapott össze. A helyszínen 127621 főt kápráztatott el a játék, köztük azt a 18 éves fiatal srácot, aki néhány évtizeddel később a Manchester Unitedet irányította hosszú évekig sikeresen, azaz Sir Alex Fergusont. A 10 gólt hozó mérkőzést nem csak a helyszínen követték figyelemmel, hanem még többen a tv-k vagy rádiók előtt izgulhatták végig a 90 percet. Valamint a magyar kötődést sem lehet kihagyni, hiszen a korszak egyik legnagyobb játékosa, Puskás Ferenc is részt vett a Real oldalán. Most pedig, ha kellően felkeltettem az érdeklődést, akkor lássuk, mi történt 1960-ban ezen az összecsapáson.

Nehéz fába vágtam a fejszém, mikor elemző céllal nekivágtam ennek a mérkőzésnek, hiszen jó néhány rettentő fura és szokatlan dologgal kerültem szembe. Kézenfekvő a színek hiányát említeni elsőként, mivel a fekete-fehér felvétel nehezebben fogyasztható mai szemmel már, de a kamera állása, illetve a szemszög is fura volt. Ugyanakkor magában a játékot érintő szabályzatban is észrevehettünk eltérő elemeket, ezért mielőtt elhangzana a kezdő sípszó, vegyük végig ezeket.

1. Alapjaiban meghatározó különbség volt, hogy akkoriban nem volt cserelehetőség. Tehát ugyanaz a 11 játszotta végig a teljes 90 percet, az edzőnek nem volt belenyúlási lehetősége. Ami előrevetíti, hogy mai értelemben vett taktika nem volt. Egészen 1995-ig kellett várni arra, hogy hármat cserélhessen egy edző.
2. A hazaadást nem büntették, azaz a kapus megfoghatta a lábbal visszagurított labdát is. Egészen 1992-ig megengedett volt.
3. Végül pedig les alatt is mást értettek akkor, mint most. 1925-ben hozott szabály volt érvényben, méghozzá akkor nincs lesen egy játékos, ha az ellenféltől minimum 2 játékos (a kapust is beleértve) előtte tartózkodik. Ez 1990-ig nem változott.

A kezdéshez német oldalon a következők futottak ki.

Egon Loy, Friedel Lutz, Hermann Höfer, Hans Weilbächer,  Hans-Walter Eigenbrodt, Dieter Stinka, Richard Kress, Dieter Lindner, Erwin Stein, Alfred Pfaff és Erich Meier.

Míg a spanyolon pedig:

Rogelio Domínguez, Marquitos, Pachín, José Maria Vidal, José Santamaría, José Maria Zárraga, Canário, Luis Del Sol, Alfredo Di Stéfano, Ferenc Puskás és Francisco Gento.

És ha a kezdőknél tartunk, akkor meg kell állnom egy rövid történetre, ugyanis némi botrány is kapcsolódott a Real kezdőjéhez, illetve Puskás Ferenchez. Egy évvel korábban az edző, Luis Carniglia az utolsó pillanatban nem szerepeltette egykori legendánkat. Ezt a döntést az elnök, Santiago Bernabéu is nehezményezte, hiszen egyik kedvencéről volt szó, úgyhogy nem csoda, hogy távozott a szezon végén az argentin tréner. A helyére Miguel Munoz került. Szóval emiatt Puskás mindenképp játszani szeretett volna Glasgowban. Csakhogy a németeknél volt egy tiltás, miszerint semelyik csapatuk nem léphet pályára ellene, mivel Puskás korábban élesen bírálta őket, az 1954-es VB döntő miatt, illetve, hogy akkor doppingoltak a német játékosok. Így aztán veszélyben forgott a szereplése, de egy írásbeli bocsánatkérés révén megoldódott ez a konfliktus, és szerepelhetett.

Megtörtént a kézfogás Alfred Pfaff és José Maria Zárraga között.

Majd a kezdő sípszó, és útjára indul ez az igencsak érdekes és sok tekintetben kiemelkedő meccs. Hamar eldőlt, hogy az a Frankfurt fog irányítani – legalábbis a találkozó első negyedében -, aki egyrészt első német csapatként jutott a BEK döntőjébe, valamint a hazai szurkolók kedvencét, a Rangerst verte ki az elődöntőben. A Real egyébként a Barcát kapta egy körrel korábban, és két 3-1-re megnyert mérkőzés keretében el is búcsúztatta.

Igazi német rakkolós focihoz híven nagyon egyszerű taktikát valósítottak meg. A széleken igyekeztek mögé kerülni a spanyol védelemnek és beadásból betalálni. Főleg a jobboldalon sikerült elmenni, Kress tudott több ízben veszélyt kialakítani, mivel Gento azon az oldalon Marcelóhoz hasonlóan hajlamos volt fennragadni. A németeknek viszonylag intenzív és szorgalmas játékukkal sikerült elnyomniuk az ellenfelet. A Real nem tudott kibontakozni. Ha labdát vesztettek, akkor a Frankfurt egyből támadásba lendült, és vagy valamelyik szélsőt indították, vagy előre vágták a csatárnak, Steinnek. Emiatt sokszor alakult ki párharc közte és Santamaría között. Összességében elmondható, hogy a németek mindig a legegyszerűbb módon szerettek volna eljutni a kapuig.

A németekre amúgy is jellemző volt ez a futball, hiszen egy alapvetően masszív, jó csapatról van szó, de iparos. Jó játékosok alkották, mint Stein, Meier vagy Pfaff. De nem voltak igazán híresek, és csak pár egészen jó játékost tudhattak magukénak. Ezzel szemben a Real Madrid az első galaktikus csapatot valósította meg, tele kiváló labdarúgókkal, illetve néhány világklasszissal. Bár az egy évvel korábbi csapatra még inkább igazak voltak ezen állítások, hiszen abban még részt vett Kopa és Rial is, de előbbi utódja, Del Sol is tehetséges volt. Santamaría mindenképp kiemelendő, rettentő jó hátvéd volt, a védelem oszlopa. Ebből is látszik, hogy a kiemelkedő középhátvéd, mint olyan régi hagyomány a Realnál, és jóval Ramost vagy Hierrót megelőzően kezdődött.

Mindkét csapat a közvetítők által – Hajdú B. István és a legendás Szepesi György – említett 3-2-5-ös felállásban játszott, bár jobban megnézve és némi kutakodás után, ez inkább volt 3-2-2-3. Azaz három hátvéd, két fedezet, 2 összekötő, 2 szélső, illetve egy csatár. Mindez ha minden igaz, akkor ez a WM rendszernek az egyik változata volt. Jellemző volt a rendszerre és persze a korszakra is, hogy még csakis az emberfogás uralkodott. Tehát szinte csak és kizárólag az egy az egy elleni párharcok döntöttek, befolyásolták a játék alakulását, de annyi bizton állítható, hogy rengeteg 1v1 volt. A csapatok a maihoz képest szellősebben védekeztek, és jóval kevesebb tudatosság, szervezettség volt tapasztalható. Ezt magam is alá tudom támasztani, mert többedik megnézésre is kihívás volt taktikai elemet felfedezni. Az egyéni skillek domináltak.

Szóval vissza a meccs eseményeire. A németek előrenyomulása végül meghozta az eredményt, és a 18. percben Kress révén előnyhöz jutottak. Megjegyzendő, hogy a gólt több spanyol hiba is megelőzte, mivel első ízben nem sikerült szerelni és megállítani a támadást, majd a beadás során is üresen marad Kress. A Frankfurt fölénye pedig innentől elkezdett csökkeni, a 25. percig tartott, eddig tudták elnyomni a spanyolokat, akik attól kezdve azonban egyre inkább kezdtek kibontakozni. Sőt, sikerült 3 perc alatt megfordítaniuk a találkozó állását. A 27. percben egy beadásra érkezett a hosszún Di Stéfano, majd a 30.-ban egy lövési utáni kipattanóra csapott le a Szőke Nyíl.

Remek gólt láthatunk, de még érdekesebb a megelőző szituáció, hiszen viszonylag gyors passzok és oldalváltás, azaz nem hagyják a védelmet leülni és rendeződni. Akár manapság is beillene egy ilyen találat.

Viszont Szepesi elmondása alapján az igazi Real játékra csak ezután került sor. Csakis a szünet előtti utolsó 10-15 percben mutatta meg valódi arcát. Gyors, rövid passzok jellemezték a játékot. Lábról lábra járt a laszti.

Minden így kezdődött:

és most:

A Real persze előtte is igyekezett rövid passzokkal operálni, hiszen a védők nem vagtában előre vágták, hanem Vidalt vagy Zárragát keresték. Valamint sokszor Di Stéfano lépett egészen hátra labdáért. Így mindig volt kinek passzolni a játékszert, ami nagyban megkönnyítette a labdakihozatalt. Félig-meddig létszámfölényt tudtak kialakítani a középpályán, mivel az ellenfél 2 fedezetével szemben a Realnál mindig volt plusz egy valaki, aki visszalépett a középpályára, többnyire Di Stéfano. Nagyon meglepett, hogy rengeteg alkalommal tűnt fel a középpályán, hogy irányítson, sőt olyannyira volt ez igaz, hogy inkább tűnt középpályásnak, mint csatárnak. Szabad kezet kapott. Persze Puskás is kivette a részét a játékból, ő kevésbé irányított, inkább favorizálta a passzkombinációkat, és az ellenfél kapuja előtti 25 méteres zónában jeleskedett igazán. Gento pedig gyorsasága mellett a labdával is ügyes volt, ezért állandó veszélyt jelentett, bár gólt nem szerzett a mérkőzésen. És ha már róla van szó, érdekes összevetni Gareth Bale-lel. Mindkét játékos rettentő gyors volt, Hajdú B. elmondása alapján Gento 11 mp alatt futotta le a 100 métert, és labdával se volt sokkal lassabb. Ez azt jelenti, hogy képes volt 32,73 km/h-ra is felgyorsulni. Bale-ről azt tudni, hogy 14 évesen 11.4 mp alatt futotta a 100-at, illetve következtetni lehet, mert mértek már nála 34,7 km/h-t, amit ha 100m-en tart, akkor 10.37 mp alatt futja le. Szóval nagyjából hasonló sebességűek, nyilván a walesi valamivel gyorsabb. De a hatalmas különbség, hogy Gento jól bánt a labdával, így illeszkedett a Real akkori játékába. 

A félidő már majdnem véget ért a 2-1-es Real előnnyel, ami bizakodásra adhatott okot a Frankfurtnak, mert egy gól hátrány ma sem életbiztosítás, akkor sem volt az. Ebben tehát nem történt változás az elmúlt majdnem 60 év alatt. Viszont egy kontra végén Puskás Ferenc megvillant, és remek góllal növelni tudta az előnyt, 3-1-gyel mentek szünetre a játékosok.

Szepesi György a fordulást követően jelezte, hogy az igazi varázslat még vissza van, úgyhogy nagy érdeklődéssel vártam a második 45 percet. A Real teljesen átvette az irányítást, és megmutatta totális dominanciáját. A 3 gyors Puskás góllal végleg eldöntötték a kupa sorsát.

Puskás második találatát egy meglehetősen vitatott szituációból szerezte, mivel franc tudja mire befújt egy büntetőt a bíró, amit legendás labdarúgónk el is végzett.

Majd jött a harmadik, amikor is Gento tud megiramodni a balszélen és középre tálal, amit Puskás fejel be.

A sort pedig ezzel a zseniális góllal zárta. Már sokadjára nézem újra és még mindig az a meggyőződésem, hogy CR se tudta volna jobban kivitelezni.

A végén még Di Stéfano is betalált, amivel majdnem elsőként szerzett mesterhármast BEK döntőben, csak ugye Puskás Ferenc megelőzte. Sőt, ő mesternégyest szerzett, úgyhogy méltán lehetünk büszkék rá, mert a kicsit ideges kezdést követően megcsillogtatta a tudását. Nem véletlenül méltatják Puskást mindenhol. A másik oldalon Stein emelkedett ki, és két góljával szépített, illetve beállította a végeredményt, azaz a 7-3-at.

Érdekesség kategóriába tartozik, hogy se sárga, se piros lap nem került elő a meccs során, pedig ott voltak a nem ritkán nagyon kemény német játékosok is. De a meccs végül megmaradt szépnek és jónak, és ezúttal nem csak az emlékekben, hiszen valóban szép focit láthattunk, főleg spanyol oldalon. A Real Madrid nem véletlen élvezhette évek óta tartó európai hegemóniáját, bár biztos vannak, akik azt mondanák, hogy már akkor elcsaltuk a meccset, méghozzá a kamutizi miatt. (Ez a hagyomány is régre nyúlik vissza. :D)

További két érdekességet is kiszemezgettem. Mindkettő a szögletekkel kapcsolatos. Sokan bosszankodunk, hogy minek végeznek el a csapatok kisszögletet, amikor az esetek többségében ugyanúgy beadják, de veszélytelen vagy elkezdenek passzolgatni és elvesztik a labdát. Talán itt a megfelelő példa:

A második pedig a korabeli szögletekre vonatkozik. Ugye manapság tiszta, hogy többségében területvédekezést és emberfogást egyszerre alkalmaznak, de ez 1960-ban a következőképp zajlott:

Ahogy látszik csakis emberfogás van, viszont nem egy Realos áll be a kapufákhoz, hanem kettő.

Mindenesetre érdemes volt ennyire visszatekinteni, és remélem, nem csak számomra volt jó élmény, hanem nektek is vissza tudtam adni az összecsapásból egy kicsit, és a taktikából is. Kommentben folytatódhat a merengués és várom a visszajelzéseket, hogy legyen-e még ilyen visszatekintő „elemzés”. Hala Madrid!

Oszd meg a posztot, ha tetszett!