Az óriássá nőtt Juventus (VENDÉGPOSZT)
Újabb külsős szerzővel lepünk meg Titeket! Az egyik legismertebb hazai fociblogger, aki az ős-NST-n „nevelt fel” sok-sok kisebb blogot (az NST 10 évvel ezelőtt a blog.hu (index) alatt indult útjára, majd átkerült az NSO felületére, volt egy rövid időszak a VS-nél, majd kikötött a reblognál, ahol jelenleg mi is vagyunk). Igen, az NST ma már egy kalózkikötő lázadó fotelszakértőknek és ellenszakértőknek, de szerzőnk nem maradt tétlen, hiszen a DigiTV-n a calcio szakértőjeként, az Origónál a focit jól ismerőként (ez már múlt idő), könyvfordítóként és a Bianconeri blog bloggereként dolgozik. Mi arra kértük fel, hogy röviden mutassa be nekünk napjaink Juventusát, amely a Calciopoli óta szisztematikusan épült a szemünk előtt, de csak az utóbbi években fogadtuk el: Bianka néni, ez az Öreg Hölgy kigyúrta magát és várja ellenfelét a ringben, hogy neszeszerével laposra verje soros ellenfelét. Mártha Bence, Benito írása következik!
Az elmúlt 100 év legelképesztőbb sportcsalása, a Calciopoli (ne menjünk bele, a lényeg, hogy a túlságosan nagyra nőtt klub alól összehangolt támadással rúgták ki a sámlit 2006-ban) után a Juventus egy morálisan, gazdaságilag és sportszakmailag is megsemmisített klub volt, ugyanakkor támogatottsága, anyagi biztonsága és olaszországi státusza miatt lehetett tudni, hogy a klub pár éven belül visszatér oda, ahol a bíróküldési botrány előtt tartott.
A Juventus a világ legrégebben egy család birtokában levő sportegyesülete, több generációnyi Agnelli irányította a klubot, ami egyúttal azt is jelentette, hogy anyagi gondok sosem voltak Torinóban. A FIAT tulajdonosaiként is ismert Agnelliék ugyanakkor soha nem voltak az újkori oligarchákhoz hasonló pénzszórók, holott a Juventus 60 százalékát birtokló EXOR Holding Európa egyik legnagyobb cége.
A futballt viszont a pályán játsszák, és a visszajutás utáni években hiába költöttek rengeteg pénzt a csapatra, a Juventusnak hosszú évekre volt szüksége, hogy európai státuszát visszaszerezze. A visszajutás után Claudio Ranieri egészen jó kis csapatot épített fel fiatalokból (Marchisio, Chiellini, De Ceglie) és persze a klubnál maradt klasszisokból (Nedved, Del Piero, Trezeguet, Camoranesi, Buffon), ám amikor utóbbiak szépen lassan kiöregedtek, előtérbe került az edzők szerepe. Ciro Ferrara óriásit bukott, pedig ő már a BL-ben is játszhatott a csapatával, aztán az őt követő Gigi Delneri zsinórban a második 7. helyezést hozta össze.
Ekkor érkezett Antonio Conte, akit mostanában már divat köpködni Torinóban, pedig ő egyetlen év alatt mindent megfordított a klubnál. A Juventus 2012-ben veretlenül nyerte meg az olasz bajnokságot, és már Európában is vállalhatóan teljesített. Contéval még két olasz bajnoki cím jött össze, ám ekkor már a klub többet akart: európai kupaküzdelmekben akart meghatározó klub lenni, ez pedig Contéval nem sikerült: utolsó évében kiesett a BL-csoportkörében (arcátlan volt, amit az utolsó meccsen a Galata csinált, de ez mindegy), de nem ez volt a megbocsáthatatlan bűn, hanem hogy nem tudott bejutni az Európa-liga döntőjébe, amit abban az évben Torinóban rendeztek.
Sosem tudjuk meg, hogy végül Conte akart menni (mert nem kapta meg a játékosokat, akiket kért), vagy küldték (a Benfica ellen elbukott El-elődöntő és úgy általában az európai sikertelenség miatt), a lényeg, hogy a klub némi meglepetésre Max Allegrit bízta meg a csapat irányításával.
Allegri aztán megugrotta a szintet, ami Contéval csak álom maradt. A háromvédős rendszert elhagyta (azóta visszajött, majd látni fogjátok), és Tevezzel a csúcson egy brutális 4-3-2-1-et rakott össze, a Juve pedig – miközben behúzta zsinórban a negyedik bajnoki címét és megszerezte a 10. kupagyőzelmét is – bejutott a BL-döntőbe. Ez utóbbira, de legalábbis az elődöntőre valószínűleg ti is jól emlékeztek (hehe).
Amit Allegri művelt a csapattal azóta, az elképesztő. A Juve nyilván sokat is költ játékosokra, de az, hogy az olasz dominancia már Európában is éreztette hatását, egyértelműen neki köszönhető. Tavaly (zsinórban ötödik bajnoki cím és kupa-címvédés mellett) a bírók kicsaltak minket a Bayern ellen a BL-ből, pedig véleményem szerint már tavaly is a Juventus volt a sorozat legjobb csapata. A munkája idén tetőzhet be végleg.
A szezon elején a Juve visszatért a háromvédős rendszerhez, majd Allegri óriási variálásba kezdett, de sehogy nem tudta megtalálni a Pogba pótlására érkezett Pjanic ideális szerepkörét. A csatárok mögött veszélytelen volt, túlságosan mélyen játszva pedig a legfőbb erényei nem jöttek ki, így januárban mindenki meglepődött, amikor Allegri hirtelen feltett egy 4-2-3-1-et a Lazio ellen.
A kísérlet bődületes eredményt hozott: Pjanic tökéletesen megtalálta a helyét Khedira mellett (erről még lesz szó, csak nem ebben a posztban – Jose), és így fel lehetett tenni a pályára a bombasztikus formában játszó támadók mindegyikét. Korábban gondot okozott, hogy a felállásokba nem fért bele egyszerre Dybala, Mandzukic és Higuaín, még kevésbé Cuadrado, ám ez ezzel a felállással végleg megoldódott, a védelem pedig továbbra is stabilan állt a lábán. A Juve a formációváltás óta őrületes tempóban hasít, nem véletlen, hogy a csoportkör után egyetlen kapott góllal ment be a döntőbe. Ez azt is sugallja, hogy a Juve legnagyobb erőssége nem feltétlenül a védekezés, sokkal inkább a szervezettség, és az önbizalom, ami most már elég komoly mértéket öltött a csapaton belül.
A gond csak az, hogy a csapat kerete nem erre a felállásra lett kitalálva, és még a téli átigazolási szezonban is 3-5-2 (3-4-1-2) volt az uralkodó formáció, így az a helyzet állt elő, hogy Allegri nem tudott egyet sem cserélni elöl – főleg, miután szegény Pjacának fecnikre szakadt a térde. Öszvérmegoldásokkal lehet belenyúlni, és Allegri pont ezt is teszi, nem is akárhogyan: Dani Alves feljebb tolása briliáns ötlet volt és nagyon bevált: a brazil óriásit futballozik ebben a mostani rendszerben, ami igazából egy hibrid, hiszen labdabirtoklásnál a Juve három védővel játszik (így került vissza Barzagli), míg az ellenfél támadásainál Alex Sandro a bal, Dani Alves a jobb oldalon zár vissza, a pálya közepét pedig a Pjanic és Khedira közé visszalépő Dybala dugaszolja be.
A negyeddöntők és az elődöntők után valószínűleg már nem lesz több változás, így tolja végig a szezont a Juve, de Torinóban mindenki azért imádkozik, hogy ne sérüljön meg senki, hiszen csere továbbra sincs (illetve Alves feljebb tolásával a padon marad Cuadrado). A rendszer viszont működik, és ha mindenki egészséges marad, a Juventus meg fogja verni a döntőben a Real Madridot.
Hogy mit jelent Torinóban egy BL-győzelem?
Nos, mivel meg lett a zsinórban hatodik bajnoki cím (soha senki nem tett ilyet Olaszországban korábban), és pár nappal a római meccs után a kupadöntőben megszereztük a Kupát is, így begyűjtöttünk már két trófeát is.
Ám ez nem sokakat érdekel, hiszen óriási blama lett volna, ha nem a Juve nyeri a bajnokságot. Most már Európában kell nyerni, és ismerve a klub szereplését a döntőkben, ez lebeg mindenki szeme előtt. Mióta BL-nek hívják a sorozatot, a Juve ugyanannyi döntőt játszott, mint a Real Madrid (5), de míg a madridiak mindet megnyerték, a Juve csak egyet húzott be. A döntős átkot kell megtörni, méghozzá a lehető legrosszabb ellenféllel szemben, hiszen a Real nagyon erős ebben.
Minden időszaknak megvannak a maga kiemelkedő csapatai, amiknek megvannak a saját erényei, amivel ezt elérték. Sacchi Milanjától Fergie manu-ján át Lippi Juventusáig mindegyiknek mások voltak azok a tulajdonságai, amivel a mezőny fölé nőttek. A Lippi-féle Juventus több összetevőnek köszönhette az uralkodását.
Vannak viszont történelmi, ha úgy tetszik, a klubok pszichéjében gyökerező karakterjegyek, amiket még a legjobb csapatok sem tudnak átlépni, vagy csak ritkán. A Juventusnak ilyenek a döntők: 1998 – a Real ellen, előtte a Dortmund, vagy ’82-ben a Hamburg elleni BL/BEK-döntőket is említhetem, ahol toronymagas favorit volt a Juve, mégis elbukott a döntőben, miközben a két megnyert fináléjában egyáltalán nem volt esélyes (Heyselt hagyjuk is, az egy külön sztori lenne).
Egyébként szerintem Allegri Juventusa az, amely végleg maga mögött hagyta az olasz futballt évtizedeken át a földre visszarántó dogmákat, és túl tudott lépni azokon a berögződéseken, amik az olaszokat jellemezték.
Furcsa lesz, amit mondok, de a Juve legnagyobb erőssége nem a védekezése, még ha sokan ezt is gondolják.
Szerdai anyagunk eddig tartott – hála és köszönet Benitónak az írásért, Nastynek a nyitóképért! Ha tetszett: osszátok meg, kommentben fejtsétek ki véleményeteket és ne reménykedjetek, hogy holnap új poszt vár Titeket.
Hétfőn #besztlígVSLányliga anyagát adtuk közre, kedden pedig Norma és Szabados Gábor beszélgetéséről számoltunk be – olvassátok el ezeket is, ha még nem volt rá lehetőségetek.
Na jó, talán lesz poszt holnap is.
