Bizonyára több olvasó is van, akinek barátai, ismerősei, rokonai, kollégái között megtalálható az az embertípus, melynek legfőbb jellemzője, hogy elsősorban anyagi felemelkedésének és bőséges jólétének köszönhetően megváltozik a személyisége és értékrendje, ezzel pedig egyre távolabb sodródik saját korábbi világától és az abban kiépített kapcsolataitól, szokásaitól. Ezzel egy bizonyos fokig nincs is semmi baj: nem vagyunk egyformák, nem egyformák a lehetőségeink, teljesen értelmetlen a sárga irigység színére pingálni a saját világunkat csak azért, mert mások sikeresebbek. A gond ott kezdődik, amikor ezek az emberek teljesen elveszítik a kapcsolatukat a mindennapi valósággal… Amikor egy asztaltársaságnál azon értetlenkednek, hogy te vajon miért vagy olyan garasoskodó, hogy nem a legdrágább bort rendelted, amikor „az az igazi minőség”; amikor őszintén meg akarnak sajnálni, mert a Seychelle-szigetek helyett te „csak” Krköt veszed célba a nyáron; amikor hosszasan beszélnek arról, hogy milyen ciki már hatos Audival munkába járni miközben a kollégáknak nyolcasa van.

A „pénz nem boldogít”, tartja a mondás. Én egy kicsit árnyaltabban fogalmaznék: a jólét növekedésének első fázisában, amikor a gyarapodás elsősorban a mindennapi stresszhelyzetektől és a korlátozottság érzetétől szabadít meg, akkor igenis jobban érzi magát az ember. Jobb nem idegesen várni a szerdát a benzinár újabb változását fürkészve, és jobb nem aggódni a hónap végén levonásra kerülő gázszámla miatt. Jó évente egyszer nyaralni menni, és jó délután/este a családdal lenni egy éjszakai másodállás helyett. Viszont a csökkenő határhaszon elmélete bizony ezen a téren is lesújt. Ha a földgömböt megpörgetve választhat az ember úti célt magának akár minden hónapban, akkor aligha okoz egy idő után minden új nyaralás ugyanakkora örömet. Aligha érezni ugyanolyan katarzist, mint a hosszú várakozás, tervezés, spórolás után kiérdemelt beteljesülést követően. Ha a gyerek minden héten kap egy új iPadot/legót/távirányítós autót/biciklit, akkor vajon ugyanúgy várja-e majd a karácsonyt?

A Real Madridnál az elmúlt években minden héten karácsony volt. karácsony volt a vezetőség, az edzők, a szurkolók és a játékosok számára is. Meg sem lehet számolni a rekordokat, a gólokat, a szerzett pontokat, és trófeák is kerültek a vitrinbe szép számban. Mégis, valami megkopott, valami elveszni látszik… Lehet, hogy csak a romantikus, nosztalgikus énem mondatja mindezt velem, de azt érezni az arcokon és az szűrhető le a kommentekből, hogy egy-egy győzelem nem váltja már ki ugyanazt az örömet, mint mondjuk 2000 környékén, vagy az elátkozott nyolcaddöntős korszak lezárulásakor. Fanyalgunk egy 4-2-es siker után, mert gyenge volt a védelem; keserű a szánk íze, mert a liga 4. legjobb csapatának idegenbeli legyőzéséhez kellett egy kis szerencse, és a BL-elődöntőig vezető utat csak kötelező bemelegítésnek tartjuk… Nincs igazi katartikus öröm, nincsenek tömegével, egy emberként magasba emelkedő kezek, nincsen térden csúszás a nappaliban a kilöttyenő sör mellett, csak újabb kötelező győzelmek, kipipálandó feladatok és persze néha „halálosan gyenge” produkciók, „óriási kudarcok”, ha előbbiek mégsem jönnek össze. Vannak persze kivételek: a Barcelona elleni összecsapások, az utóbbi időkben az Atletico elleni csörték vagy például a Bayern elleni európai klasszikusok. Azok a meccsek, amelyekre – nyilatkozzanak bármit a srácok – láthatólag más lelkiállapotban megy ki a csapat, és tényleg igazán ünneplőbe öltözik az egész társaság. Amelyek során a szurkolók is azt érzik, hogy hevesebben ver a szívük…

Legyünk őszinték: a Juventus elleni mérkőzés nem ilyen volt. Nem is lehetett ilyen, mert a Juventus nem harcolta ki magának azt a státuszt a lehetőségeiket tekintve a brókerek 2008 előtti életét élő madridista fejekben mint a Bayern vagy a Barcelona – tartozzon akár stoplis cipő azokhoz a fejekhez, akár egy klaviatúra vagy egy sörös doboz. A sorsolás csak egy össznépi megkönnyebbülést hozott, és eggyel gyarapította a kipipálandó feladatok listáját…

Ennek pontosan az ellenkezője játszódott le a másik oldalon. A Juventus bizony felvette a legszebb ruháját, gondosan megterített, elkészítette a vacsorát, és az egész házat kirittyentette… Igazi ünnepre készült az Öreg Hölgy, rég nem látott vendégseregre. Nem is karácsonyra, hiszen az minden évben van, hanem valami annál is ritkább dologra: bajnoki címek ide, megnyert olasz rangadók oda, újra BL elődöntőt játszott a csapat egy az egész kontinenst uraló nagy trióhoz tartozó ellenféllel szemben. 5 év távlatából szinte már hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ez bizony keveseknek és ritkán megadató kiváltság, nem pedig kötelesség!

Nem ők voltak az esélyesek, és ezt nem is tagadták egy pillanatig sem. A saját szurkolóik is csak reménykedtek a sikerben, de semmiképpen sem várták azt el! Nem gondolt senki úgy a Realra, mint egy checkboxra az elvégzendő házimunkák listáján, így a küldetés végén egy igazi jutalom várt a Juventus játékosaira: az igazi, felhőtlen, megérdemelt, katartikus öröm, nem pedig csupán csak a szurkolók haragjának elkerülése felett érzett megkönnyebbülés.

Nincs veszélyesebb annál, mint amikor egy igazi nagy csapat – mert ez a Juventus az, önbecsapás lenne elvitatni – ereit átjárja a kis csapatokra jellemző adrenalin löket és bizonyítási vágy! Nem kell olyan távoli emlékeket felidéznünk, hogy megértsük ezt. Elég csak a „tökéletes meccsre” gondolni, vagyis a tavalyi odavágóra a szuper-Bayern ellenében, amikor pontosan ugyanezt lehetett érezni a habfehérben játszó alakulat minden egyes játékosán. Vagy – bármilyen fájó is – elég felidézni a 2 évvel ezelőtti dortmundi fiaskót, amikor bénultan ültünk a képernyők előtt, és bénultan figyeltük a bénultan ténfergő, megilletődött játékosokat az életük lehetőségéért küzdő dortmundi kollégáik forgatagában…

Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben a 20. perc környékén. Addigra már túl voltunk megannyi eladott labdán, a kötelező Morata gólon (érdemes megtekinteni az oda vezető út elemzését ezen a beágyazhatatlan videón), és bőven volt idő arra, hogy átérezzük azt a sokkot, amely a Real Madrid játékosait láthatólag – de mégis érthetetlen módon – érte. Ugyanazt éreztem, mint 2 évvel ezelőtt abban a sevillai kocsmában, ahol megannyi spanyol némult el körülöttem látva a mindent felperzselő dortmundi tüzet… És csak egy kérdés motoszkált bennem: miért? Miért meglepő, hogy az ellenfél küzd egy BL elődöntőben? Miért meglepő, hogy egy Juventus nem fél tenni a sikerért? Miért meglepő, hogy 100% és fogcsikorgató akarat kell egy BL döntő kiharcolásához? A jólét elkényelmesít… ha minden héten ünnep van, akkor nehéz észre venni azt, hogy melyik is az igazi. Már-már egy a közelgő ütközést váró jégkorongozó lelkületével próbáltam felkészíteni magam mentálisan a második, harmadik és negyedik lewandowski találatra…

A Juventus egyáltalán nem állt be, nem parkolta le a buszt, és a Mourinho idejében lejátszott Classicókról már számunkra is ismerős módon szinte kamikaze elánnal esett neki a nyomást már lassan hírből sem ismerő fiainknak. Be kell valljam: nekem emiatt nagyon tetszett a hibákkal tarkított mérkőzés! Megidézte a régi idők fociját, amikor még nem csak a 2*90 perc utolsó 20 percében akarták döntésre vinni a dolgot, és nem csak a védelmek fegyelmezett megszervezéséről lehetett értekezni az odavágók unalmas, biztonsági csörtéi után. Frenetikus hangulat, a képernyő előtt is tapintható elszántság és ugyan számos hibával teletűzdelt, de fergeteges tempójú játék jellemezte ez az időszakot. Ha az eltérő színű mezek nem siettek volna a segítségünkre, akkor azt is hihettük volna, hogy Allegri arra építette a játékot, hogy a Real tizenhatosa előtt tevékenykedő játékosok – értsd: vendég védők – által kiszolgált középpályásai minél gyorsabban tudják megjátszani a bizonyítási vágytól égő csatárait. Hátsó alakzatunk készséggel látta el feladatát ebben a rendszerben…

A 24. percben aztán szárba szökkent a remény, amikor Isco zseniálisan ugratta ki Ronaldót. CR utólag talán majd maga is meglepődik, hogy a váratlanul érkező helyzetben mennyivel több ideje lett volna megoldani a szituációt, kár volt elsietni. A lényeg azonban, hogy sikerült tiszta helyzetet kialakítani, nem volt reménytelen a mérkőzés! Már csak azért sem, mert a tempó tarthatatlan volt. Hányszor megtapasztaltuk mi is a 25-30 perces gőzhenger után lesújtó fáradtság eredményeként beköszönő keserves 20-15 perces időszakokat a félidők vége előtt. Ekkor szokott beköszönni a katalán gárda ellenünk, és ekkor érkezett a madridi egyenlítés most. Carvajal-James-Ronaldo, és a közeli bólintás után ott is volt az idegenben szerzett gól!

A nyomás pedig nőttön nőtt a torinói kapun. A 41. percben könnybe lábadhatott a szemünk a szezon talán legcsodálatosabb akcióját követően, amelynek láttán még talán Wenger is magához a csekkfüzethez nyúlt! James csukafejese a lécen csattant, ezzel rávilágítva arra, hogy van olyan hiányosság, amiben ennyi idősen már a kolumbiai sem fog fejlődni: nem lesz magasabb. Oltári pech volt, szinte csak egy centi hiányzott, hogy jobban bele tudja tenni buksiját a süvítő beadásba, ezzel még egy hajszállal megelőzve a védőt… (Remélem, hogy Hámesz nyugodtan alszik majd a héten, és újult erővel csap le szerdán. Talán elég fiatal ahhoz, hogy ne emlékezzen rá, és ne nyomassza, hogy miként törhet derékba karriereket egy kiesés esetén egy kapufa által gerjesztett elsöprő népharag…)

Nézzük csak meg figyelmesen, hogy miként is maradt ez ki?! Respect a védőnek az év mentéséért!

A második félidőben „voltak passzaink”, volt nyomás, de igazi helyzetet nem sikerült kialakítani. Sőt, szinte a legváratlanabb szituációban ismét az ellenfél szerzett vezetést. Marci elvállalt egy távoli lövést, amely önmagában dicséretes volt abban a szituációban, viszont a blokkolt kísérlet után a lehető legrosszabb helyre került a labda, a többi pedig már történelem… A lesajnált, vérig cikizett Morata előbb ért fel, mint a Real Madrid szélvész gyors keretéből bárki vissza, Dani pedig kétségbeesetten próbálta menteni a menthetőt Tevezzel szemben. Csúsznia kellett, nem sikerült.

Isteni szerencse a szerencsétlenségben, hogy teljesen érthetetlen módon elmaradt a lap. A legnagyobb jóindulattal is narancssárgát ért a helyzet – és később volt még sárgát érő megmozdulás a hátvédtől –, de ha igazán őszinték akarunk lenni, akkor a legtöbbünk gondolkodás nélkül mutatta volna fel a pirosat. 2-1, megérdemelt vezetés volt az eredmény, amely már nem is változott. Szerencsére, mert bizony sokkal közelebb volt a 3. hazai gól, mint a második vendég. Iker egyszer arccal hárított, egyszer pedig remekül szorította ki Llorentét (az elesés lehetőségének megadása nélkül), akinek a visszatett labdáját Dani vágta ki az üres kapu elől, hogy a pozitív megmozdulásait se felejtsük el.

Nem mennék bele a hibák elemzésébe, a játékosok egyesével történő ledorongolásába, a taktika boncolgatásába. Csak két dolgot emelnék ki, amelyek szemet szúrtak. Az egyik az volt, hogy Pirlo ilyen szabadon, ennyire zavartalanul utoljára talán egy Zidane és barátai jellegű gálameccsen játszhatott. Senkitől sem zargatva választhatta ki, hogy melyik beinduló támadót kínálja meg egy-egy hosszú indítással. A másik, hogy Ramos és Bale nem éppen hibamentes játéka alaposan megtépázta James lehetőségeit. Amíg Isco a baloldalon hasonló szerepkörben rengeteget volt játékban, addig a kolumbiaihoz csak elvétve jutott el a labda, hiszen mellette a láthatólag zavarodott Ramos tevékenykedett Kroos helyett, előtte pedig Bale flangált. A támadások túlnyomó többsége a másik oldalon szaladt, ennek ellenére a gól és a legnagyobb kimaradt helyzet is James aktív részvételét kívánta.

Láttuk a hibákat, láttuk, hogy többeknek rossz napja volt. Nem értettük, hogy miért megy le Isco, és kollektíve csóváltuk a fejünket Bale játékát elnézve. Felszisszentünk James kapufájánál és kiabáltunk a 11-esnél. A kommentek nem fukarkodtak a negatív jelzőkkel, és már megint a pokolba kívántunk olyan játékosokat, akik tegnap ugyan egyenesen értékelhetetlen napot fogtak ki, de korábbi zseniális teljesítményük nélkül már nem is lett volna érdekelt a csapat ezen az estén. Csalódottság, letargia és düh jellemezte leginkább a csapatot körbelengő hangulatot, ismét látni véltük az Apokalipszis felénk vágtató lovasait… Mindezt egy idegenben 2-1-re elveszített BL elődöntő után. Nem lett meg a csillagos ötös a „kötelező teszten”, csak egy 4-es alá – egy szigorúbb tanárnál hármas – jött össze az eredményt tekintve (utólag senkit sem fog érdekelni, hogy csak tippelt-e a nebuló a teszten). A pohár nálam mégis félig tele van, sőt, talán még jobban is!

A lefújást követően ismét felderengett bennem a dortmundi 4-1 utáni érzés, amely minden porcikámat átjárta, miközben némán ballagtam a hotel felé. Azt mondják, hogy az ember kétszer nem lép ugyanabba a folyóba. A Real mindent megtett, hogy mégis sikerüljön neki. Nem a csapaton múlott, hogy a vízbe gázolva a bakancsa véletlenül gázlót talált, és a dortmundi fulladásos halál helyett csuromvizesen, átázva ugyan, de átért a hömpölygő ár közepén lévő kis szigetre. Nem veszett el minden, megvan az idegenben lőtt gól, minimális a különbség. De ami ennél is fontosabb, eközben valószínűleg megcsapta a gárdát az elmúlás jeges lehelete, amelynek eredményeként egyszerűen nem lehet, hogy ne tudatosodjon minden fejben: a visszavágó igaz ünnep lesz, amelyre ki kell öltözni, amelyre szépen fel kell készülni nem csak testben, de lélekben is. Amely során végig morajlani fog a stadion, és amelynek a végét nem csak pár pacsi jelzi majd, hanem a gyepen térdelve történő hálaadás és mélyről felszakadó, mámoros üvöltések. Ennek pedig elégnek kell lennie, mert láttuk az előző mérkőzésen az Atletico ellen, és láttuk tavaly a Bayern ellen, hogy milyen az, ha a Real Madrid sikerektől megrészegült és a sorozatos győzelmek hétköznapjaitól elkényelmesedett kollektívája kijózanodva vár egy általa is méltónak tartott ellenfelet. Balgaság volt azt gondolni, hogy a Juventus egy könnyű préda, és hiba volt fellélegezni a sorsolás után. Jár az elismerés a 100%-on égő zebráknak, akik a Chelsea, a Dortmund és az Atletico után megint megfricskázták az elődöntők „legkisebb királyfiait” rendre félvállról vevő „három királyokat”, és példát mutattak alázatból, akaratból. Itt az ideje, hogy okulva ebből szerdán érdemeik szerint fogadjuk őket a Bernabeuban és megfáradtan, izzadtan, de átvergődjünk a túlpartra. Ez a BL, minden győzelem ajándék, minden elődöntő kiváltság, és minden döntőbe jutás igazi ünnep. Tessék hát úgy kezelni!

Oszd meg a posztot, ha tetszett!