Hangover

Megvan az a vicc, mikor zuhan lefelé egy ember a 100. emeletről, és minden emeletnél elmondja: eddig minden rendben, eddig minden rendben, eddig minden rendben? Kicsit így voltam én a tegnap esti meccsel is – az iram jó volt, helyzetek is voltak, és vazze!, foci volt, végre nem az a legázolós apjafasza, ami spanyolhonban megszokott, hanem egy célratörő Villarreallal hozta össze a jó sors a Realt. Jó, azt is el kell árulnom, cseszett mód voltam másnapos még a kezdő sípszókor is, de szépen lassan kihozta belőlem az állatot a 90 perc, elmosva a véralkohol-szintem okozta bódulatot.

Na, és hogy jön ide a vicc? (Nem kicsit) úgy voltam ezzel a meccsel is, mint a legtöbbel: elvárás volt a győzelem. Mert hát picsa mód el vagyunk ám kényeztetve, még akkor is, ha Cé három egész meccsig nem lő gólt (atta-teremtette, és mán ilyet!), ha Iker azért be-benéz dolgokat, meg sorolhatjuk napestig. Ez az elkényeztetett ficsúr állapot nem egészséges, még akkor sem, ha kivágjuk mi magunk is olykor a magas Cét (nem azt) azon hőbörögve, hogy mi vagyunk a Real, ennél több kell, estébé. Amit láttunk tegnap, az egy kis történelem is volt. Tegye fel szépen a kezét, aki emlékszik azokra az időkre, mikor hülyére rohamoztuk az Ellent, mégis agyfaszt kaptunk azon, miket bénázik össze a hátsó alakzat (Ó, azok a Pavónos, Raul Bravós idők!), és összeugrott segglyukkal vettük tudomásul, hogy bazze, ezt is megúsztuk.

No, tegnap nem úsztuk meg, és jól is van ez így. Mielőtt még kiépítenénk egy verhetetlenségi mítoszt magunkban (és azért a 2014-es eredményekből kiindulva, különösen az őszi időszakra gondolva, még lehetne is valami), azért ne feledjük el, ez mégis csak egy sport. Lehet most bánkódni az elhullajtott két ponton, meg lehet úgy is nézni, hogy ezúttal két bitang jó csapat játszott egy remekbe szabott meccset, a foci legtöbb olyan elemét felvonultatva, amiért érdemes egyáltalán leülni a sátán doboza elé. Jó, azt tegyük hozzá, Bélának lassan már a létezése is fáj, ahogyan égbe lőtte a meccslabdát, nem csak az epe öntött el. A középpálya közepe sem működött épp jól –szerintem-, de ebben bőven volt szerepe a megszokottnál jóval fegyelmezettebb vendégeknek, akik a letámadás-taktikai fault kombót pont olyan okosan alkalmazták, mint amennyire határozatlanul viselték azt a mieink. (És akkor még nem beszéltünk Kroos gólpasszáról, amit bánatunkra Morenonak adott…)

Valahol itt tört el valami a gárdában, hiába igyekezett mindenki előre, kicsit olyannak tűnt az utolsó 15-20 perc, mintha már gondolatban elkönyveltük volna a pontvesztést. A támadók totyakodtak, a középső harmad meg elfelejthette, milyen utasításokkal zavarta ki őket Carlo papa a pályára – mert hiszen aligha az volt  kérés, hogy „Gyárekek, basszatok csak visszazárni, majd megoldják hátul!”. A Villarreal kontrák mindegyike akut gyomorgörcsöt okozott (ekkor már nem fogtam semmit a pálinka-bor párosra), és azán…

Aztán egész egyszerűen lefújták. 1-1, hiába a kaparás (az legalább volt), buktunk két pontot – és rögvest emlékeztetem is magam Carvajal hatalmas mentésére, Iker bravúrjára Vietto fejesénél, vagy mikor ugyanő eltotyakodta a ziccert. Szóval otthon tartottunk egy pontot, és azért ez is valami. Mert hiszen, és akkor térjünk vissza a vicchez: Nem a zuhanás számít – a leérkezés! Na meg az, hogy felfedjük-e a határozatlanság okait, hogy betonba öntve adjuk el az MU-nak Balet hogy el tudjuk fogadni, verhetetlenség nincs, és megnyerhető meccsek ugyan vannak, de az elvárásainknak akkor is a realitás talaján kell maradnia. Szóval: proszit!

Oszd meg a posztot, ha tetszett!