Rendhagyó poszt következik! Kommentelő társunk, név szerint berc00, átélte minden madridista legnagyobb álmát! A helyszínen tekinthette meg az Athletic Bilbao elleni 5-0-ra megnyert mérkőzést. Megkértük, hogy írja le nekünk/nektek felejthetetlen élményeit, tapasztalatait és, hogy ossza meg velünk a képeit. Nem is húznám tovább, íme első kézből az élménybeszámolója:

Minden madridista életében eljön az a pillanat, amikor komolyan elgondolkodik azon, hogy személyesen is ellátogasson a Szentélybe és saját szemével is meggyőződjön arról, hogyan is játsszák kedvencei ezt a futballnak nevezett őrületet. Persze, mindenki ábrándozik róla, – egyszer mindenképp! – fogadkozunk folyamatosan, de van az a pillanat, amikor az álmodozásból elhatározás válik, elkezdődik az őrült tervezgetés és szervezkedés, míg végül tényleg beléphetünk második Otthonunkba…
Na ez az időszak érkezett el az én és egy jó barátom életében az utóbbi hetekben, míg végül el is indulhattunk Madridba, a kiválasztott mérkőzés pedig a Bilbao elleni gálánk lett. És milyen jól döntöttünk! Most pedig én, egyszerű szurkoló megpróbálkozok a lehetetlennel: egy leírhatatlan élmény leírásával…
Szombat délután érkeztünk meg, a szállás elfoglalása után, természetesen első dolgunk volt, hogy meglátogassuk a Bernabéut. Elképesztő látvány fogadott minket! Pompásan festett a nyugodt, esti sötétségben, kivilágítva, a ragyogó címerrel és a felirattal… Egy jó órába biztos bele is telt, mire kigyönyörködtük magunkat, „széjjéfotóztuk”, körbejártuk.

Aztán másnap meccsnap volt és minden megváltozott. Elképesztő tömeg rajzott ki Madrid utcáira, a stadion körüli nyolcakárhánysávos utakat lezárták, mert az autók helyett a tömérdek mennyiségű utcai árus, Real mezes szurkolók hada és néhány Bilbao drukker vette át az uralmat. Próbáltuk figyelni, hogy kik éppen az aktuális kedvencek a mezek alapján, az egyértelműn kívül (CR) Ramos feliratból láttunk a legtöbbet, az új igazolásaink közül pedig Kroosból szaladgált a legtöbb.

Magától értetődő volt, hogy mi a lehető leghamarabb be akartunk jutni. Hivatalosan egy és negyedórával a kezdés előtt nyitják a kapukat. Én utoljára úgy három éve voltam itthon meccsen, akkor a Puskásban a válogatottat néztük meg, jó háromnegyed órával a kezdés előtt már ott voltunk a kapuknál, valahogy mégis sikerült olyan jól megszervezni a beengedést, hogy az első húsz percről lemaradtunk… Na mármost ehhez képest itt odamentünk a kapunkhoz és konkrétan egy darab ember nem állt sorba, pillanatok alatt el is foglalhattuk a helyünket, pedig akkorra már jó pár ezren benn ültek. És azért azt mondanom sem kell, hogy valamivel többen járnak a Bernabéuba, mint voltak anno a Puskásban.

De térjünk vissza a lényegre: belülről is lenyűgöző a látvány! Eszméletlen méretekkel rendelkezik a stadion. Mi elég jó helyet fogtunk ki, úgy a 20. sor táján a sarokban ültünk, az első félidő hazai térfelén. Sajnos a magyar zászlónkat nem tudtuk kifeszíteni, túl messze voltunk ahhoz a korláttól, viszont a mellettünk ülő idősebb szurkolók rögtön kiszúrták és kérdezgették is, hogy honnan jöttünk. Sajnos Spanyolországban nem nagyon beszélik az angolt, nekünk pedig elég hiányos a spanyol szókincsünk (mondhatni, nincs olyanunk), ezért sokat nem tudtunk velük beszélni, de mikor megtudták, hogy „Hungría”-ból érkeztünk, rögtön megörültek.

Közben már nagyban melegítettek a játékosok – az Athleticesek megjelenését éles füttyszó kísérte – ezalatt pedig egyre nagyobb tömeg gyűlt a stadionban. Az ultrák is kezdték elfoglalni saját, új szektorukat – pont velünk szemben, középen, magasan voltak, és kezdték is az éltetést. Felolvasták a kezdőket, minden nevet nagy tapsvihar fogadott, de természetesen Ronaldót hagyták a végére, aki dupla annyi tenyércsapásban részesült. Aztán megjöttek a játékosok, elkezdődött a mérkőzés… és mi csak bámultunk. De olyan szinten elfeledkeztünk mindenről és csak csodáltuk a játékot, örömködtünk és szurkoltunk, hogy konkrétan az egész találkozóról egyetlen egy képet jutott eszünkbe készíteni, ezt láthatjátok is.

Magáról a meccsről sokat nem írnék, úgyis látta mindenki, volt öf. is, viszont néhány dolgot kiemelnék, ami élőben feltűnt nekünk, de a tévéképernyők ezt nem tudják átadni. Kezdem először a legegyértelműbbel, a hangulattal. Hihetetlen élmény az, amikor nagyjából 80.000 ember él együtt a meccsel, egy emberként tapsol egy helyzetnél, egy szép cselnél, vagy Pepe 40 méteres sprintje utáni szenzációs szerelésénél… Ugyanúgy elképesztő, mikor egyszerre ordítunk fel egy kihagyott ziccernél vagy fütyüljük ki a bírót egy nekünk nem tetsző ítéletnél, illetve hogy minden egyes szögletnél vagy szabadrúgásnál felhangzott az egyre ütemesebb taps. Az ultrák előtt pedig le a kalappal. Konkrétan a kezdéstől a hármas sípszóig folyamatosan énekeltek, skandálták a különféle rigmusokat, ugráltak, lengették a több száz zászlójukat, egyszóval egyértelműen a fő hangulatfelelősök voltak. Azt kicsit sajnáltam, hogy a közönség kevésbé volt vevő arra, hogy becsatlakozzon a rigmusok éneklésébe, bár körbenézve a szektorunkban (idősektől elkezdve nagycsaládosokon, anyukákon és kisgyerekeken keresztül a rengeteg külföldiig nagyon vegyes volt az összeállítás) érthető volt, ez azért inkább a fiatalok területe, voltak is páran, akik odatették magukat. Persze az izgalommentesség és a gálahangulat is közbejátszhatott. Azért azt meg kell említenem, hogy a Cristiano Ronaldo éltetése illetve a nagy riválisaink nevének kedves és hízelgő mondatokba csempészése az átlag néző énekhangját is előcsalogatta.

Magáról a mérkőzésről, pontosabban a játékosokról. Nem fogok mindenkin végigmenni, de néhányukat szeretném kiemelni: nagyon jó volt látni élőben Modric külis passzait, hihetetlen intelligens ez az ember; Kroos pedig egyre jobban megmutatja, mennyire szenzációs lehet Xabi posztján, folyamatosan mutogatott, beszélt, irányított, a labdaátvétel előtt körbenézett, látszott, hogy már előre tudja, mit fog csinálni a következő pillanatokban. Ronaldo egy igazi gép, nagyon akarta a mesterhármast, minden egyes kihagyott helyzetnél szétvetette az ideg és a csalódottság. Tényleg a gólokból él ez az ember, az neki a mindennapi betevő – nagy szerencsénkre éhezni nem szokott, főleg nem mostanában. Amúgy igen nagy mázlink volt, mert a második félidőben pont a mi oldalunkon kevergetett, így élőben tekinthettük meg, mennyire gyorsan csinálja azokat a bicikliket… A taktikából lesütött (főleg miután már mentünk három góllal), hogy Ronaldo teljesen szabad kezet kapott, a védekezésnél legelöl maradt, rápihent az esetleges kontralehetőségekre, folyamatosan várta, mikor lehet fordulni és megiramodni.

Bale végre jó meccset fogott ki, legalábbis élőben az jött le, hogy hihetetlen aktív volt támadásban, kreatívabb, mint korábban, és, ami rögtön feltűnt, hogy nagyon jól helyezkedik, rengetegszer tudott leszakadni a védőjéről csak sajnos sokszor nem játszották meg a társak. Persze, a helyzeteknél beütött a gikszer, nem tudott olyan hatékony lenni, mint megszoktuk, de sokkal biztatóbb volt, mint az idei meccsek nagy részén. Benzema elképesztő sokat melózott, rengetegszer visszalépett és végre betalált – hatalmas tapsvihar búcsúztatta a cserénél. És Isco, ó te szívemnek oly kedves! Amit ott az orrunk előtt varázsoltál a labdával, az valami lenyűgöző. Csak remélni tudom, hogy nem lépsz le ilyen konkurencia mellett! Bár meg kell jegyezni, hogy James is egyre jobban érzi a rendszert és a játékot.

Végül még kitérnék Kapitányunkra és az őt körbevevő hangulatra. Olvastam több helyen is, hogy már megint kifütyülték, és a meccset visszanézve tényleg eléggé kihallatszott. Pedig azt képzeljétek el, hogy ott helyben, mikor felzendült az Iker-Iker rigmus, a mi szektorunkból egyetlen egy füttyszó hallatszott – egyszerűen ennyivel hangosabb az, mint az éltetés, majdnem hogy elnyomja a tapsot. Tehát, ami fele-fele aránynak tűnik felvételről, az közel sem annyi a valóságban.

„Úgy 3 perccel a lefújás után járunk, máris kezelésbe vették a gyepet…”

Fantasztikus meccset fogtunk ki tehát, és adta magát a dolog, hogy felbuzdult hangulatban, egyetemista és magyar szellemben üljünk már be egyet kocsmázni, gurítsunk le pár helyi (Mahou) sört. Na ebből az lett, hogy egy jó háromnegyed órát bolyongtunk a környéken, több fiatalt is megkérdeztünk, hogy merre vannak a pubok, de ők folyamatosan mutogattak az éttermeikre, hogy hát ott igyunk. Tényleg, a spanyolok akár éjfélkor is képesek beülni egy kajáldába, eszegetik a tapast és mellé szürcsölgetnek egy két decis sört… Végül azért csak találtunk egy (ír)kocsmát (ahol azért, hogy szokjuk a légkört, a pultos nem tudott angolul). Itt a bejáratnál rögtön egy Bilbao és egy Celta Vigo drukker fogadott minket, jöttek is a szúrós szemek a mezeinkre, de mihelyt meglátták a zászlónkat, barátságosabbak lettek és le is pacsiztak velünk. Aztán a sörünket kortyolgatva, arra lettünk figyelmesek, hogy egy idősebb társaság felénk mutogat. Mikor megkérdeztük, mi a helyzet, és rájöttünk – a korábban már sokszor emlegetett kommunikációs nehézségek miatt viszonylag nehezen – hogy már megint a magyar zászlót szúrták ki és arról kérdezgetnek, rögtön országos cimborák lettünk. Anélkül, hogy egyetlen értelmes mondatot is tudtunk volna váltani (annyi kiderült, hogy Valencia drukkerek), már meg is hívtak minket egy újabb kör sörre – pedig nem volt olcsó, majd 5 euró.

Aztán másnap még egy hatalmas, talán a meccset is megközelítő élményben volt részünk: a Bernabéu Tour. Ez a túra olyan szinten komplex, összerakott és lenyűgöző, hogy jó szívvel ajánlanám bárkinek, nemhogy foci vagy Real rajongóknak… Nem fogom részletesen leírni, aki kilátogat Madridba, annak kötelező program, de a (majdnem) legfelső karéj meglátogatása (50 m magas, ennél még van egy feljebb, 70 m-en), az öltözők, sajtószoba (vicces szemöldökfelhúzós képekre felkészülni!), kispadok kipróbálása mind a túra része. Nem beszélve a múzeumról, amire szavak sincsenek. Elképesztő mennyiségű és minőségű emlék a múltból, kupák, az első tagkönyv és egyéb iratok, ősrégi csukák és mezek, fotózkodás a Tizedikkel, mindez olyan szintű modernitással és precizitással társulva, hogy az ember elfelejti becsukni a száját. Interaktív gépek hada, „moziszoba”, interjúk a múltból (Puskással is), fény- és hangjátékok, bármi, amit el tudtok képzelni. A marketing-gépezet természetesen, azért itt is jól működik, a túra végeztével a hivatalos boltba jutunk, ahol a rengeteg felszerelés és ajándéktárgy mellett megvásárolhatjuk a túrán az általunk választott játékossal készített montázsképet –magyar szemmel – horribilis összegekért.

        Úgy érzem, kezdek sok lenni, a legfontosabb és legnagyobb élményekre pedig már kitértem, ezért innentől átadom Nektek a szót, nyugodtan kérdezzetek minket kommentekben, akár a szervezésről, az összegekről, magáról Madridról – vannak még sztorijaink, az biztos – szívesen válaszolunk bármire (Buri7-tel voltunk). Végezetül pedig kívánom azoknak, akik még nem élhették át ezt a szenzációt, hogy minél előbb tehessék meg és világosodjanak meg, a többieknek – beleértve magunkat is – pedig azt, hogy minél előbb tehessük meg újra! 🙂

Yo te quiero Real Madrid!

berc00

Oszd meg a posztot, ha tetszett!