Gondolatmenés I.

Tettük már fel magunknak a kérdést, hogy miért pont a labdarúgást szeretjük? Miért pont ez a sport? Hiszen oly széles a lehetőségek skálája, példának okáért ott van az amerikaiaknak a kosárlabda, az NFL, a baseball, a jégkorong, stb. Mindegyik szinte vallási magasságokba emelkedett az Új Világban. Mi európaiak esküszünk a focinkra, s eltántoríthatatlanul ragaszkodunk hozzá, ahogy az amerikaiak a sajátjaikhoz. Mégis, a világon a legnépszerűbb sportág a labdarúgás.  Nem értjük, miért szeretik az amcsik a sportjaikat, ahogy ők se értenek minket, a „gagyi focink” miatt. A következőkben ezekre keresem a választ, és a futballal kapcsolatos gondolataimat fogom megosztani két részletben, a fogyaszthatóság kedvéért.  Előre szólok, igencsak rendhagyó post következik.

Elgondolkodtunk, hogy mi is a futball? Miből áll?

A lexikon így fogalmaz: ”Két 11 tagú csapat által egymás ellen játszott labdajáték, mint sportág, amelyben a labdát lábbal vagy fejjel az ellenfél kapujába kell juttatni.”

Egyszerűnek hangzik, nem igaz?

Mégse csak ennyiből áll, ez egy sokkal összetettebb, komplexebb és izgalmasabb játék. Mégis mennyiféle módja van ennek a sportágnak? Mennyi stílus és kultúra létezik?

A teljesség igénye nélkül, ott van a holland iskola, amely a gyorspasszos 4-3-3-ra épül. Az olasz betonvédelem – Catenaccio -, a spanyol tiki-taka, a német brusztolós, a brazil joga bonito, avagy The beatiful game. A joga bonitót egyébként először Pelé kapcsán használták.

Mind-mind különböző módon közelíti meg ezt a sportot, s ezzel varázsolják színesebbé. Nem beszélve az eltérő taktikákról, formációkról, begyakorolt kombinációkról. Így már talán mindenki számára kezd derengeni, hogy mennyire árnyaltabb a helyzet, mert közel se olyan egyszerű a labdarúgás. A szépsége talán abban rejlik, hogy az adott szervezett és jobbnál jobb védelmeket, hogyan bontják meg egy-egy kreatív megmozdulással, elmozgásokkal, leheletnyi finom csellel. Ahogy két gigacsapat egymásnak feszül, és az egyik a másik fölé kerekedik.  Meccs közben ezeken sokszor átsiklunk, pedig nagyon lényegesek.

A futball történelme során jó néhány úgynevezett korszakos csapat láthattunk uralkodni a futball trónján, és a természet rendje szerint a bukásukat is. Itt meg kell állni egy picit és át kell gondolnunk miből is áll egy korszakos csapat? Hogyan épül fel?

Véleményem szerint, két út lehetséges ehhez a célhoz. Az egyik, mikor hétről-hétre, hónapról-hónapra és évről-évre rakódik ki, mint egy puzzle darabjai, s a végén összeáll a kép. Erre legjobb példa a közelmúltból, a tavalyi Bayern München. A Heynckes vezette team, bár rövid időt kapott, de vitán felül áll, hogy nem nagyon akadt volna legyőzőre. A legszebb, hogy ez az egész egy látványos és igen tökös, célratörő játékban nyilvánult meg.

Jupp 2011-ben került oda a bajorokhoz, Van Gaaltól átvéve a stafétabotot. Első évében „csak” második lett minden sorozatban. A bajnoki cím és a Kupa a BVB-é lett, (a Kupadöntőben éppen a Bayernt verték 5:2-re), míg a BL-döntőben a Di Matteo vezette Chelsea győzte le őket őrületes végjátékban. Azonban a következő évre már minden összeállt a gépezetben. BL, bajnoki cím és Kupa is a vintrinbe került, viszont ezután távozott a kispadról. Érdekességképpen a német szakember edzősége korábbi szakaszában még nálunk is megfordult, szintén csak egy évig, de erről még lesz később szó.

AC Milan – „shadow play”

A főbb játékosok: (Állók): Maldini, Gullit, van Basten, Rijkaard. Lent középen: Ancelotti, Baresi.

A másik út, amikor egy edző valami egészen újat, valami eltérőt alkotva jut fel a csúcsra és szinte rögtön korszakos csapattá válik. Tulajdonképpen újraértelmezi az eddig megszokott játékot, és ide talán sokan Pep Guardiola Barcáját hoznák példának, de én más valakit, aki véleményem szerint, sokkal monumentálisabbat alkotott, méghozzá Arrigo Sacchit. Az olasz mester ’87-ben került a Milanhoz, és azonnal Scudettot és Olasz Szuperkupát nyert. ’89-ben és ’90-ben mindent megnyert, két BEK-et, két Európai Szuperkupát és két Világkupát. Érdekes módon az eredményeit is túlszárnyalja a futballra gyakorolt hatása. Véleményem szerint, az általa irányított csapat az egyik legizgalmasabb és legnagyobb misztikummal övezett együttes. Ebben szerepet játszott az ő személyisége is. Sacchi nem volt futballista és nem is volt tehetsége hozzá, mégis határozott elképzelése volt, hogyan kell játszani ezt a játékot. Saját bevallása szerint három együttes gyakorolt rá erős hatást, gyerekkorában a Honvéd, később a ’70-es Brazil válogatott és a ’74-es Holland válogatott, utóbbi le is nyűgözte. Hitt a totális futball eszméjében és mindent azért csinált, hogy örömet okozzon a szurkolóknak (Ugye-ugye José). Egyszer azt mondta Van Bastennek, hogy nem csak nyernünk kell, hanem meggyőzően és szórakoztatóan kell játszanunk, mert az emberek nem az eredményekre fognak emlékezni, hanem a mutatott játékra. Milánóba érkezése utána az első jelentős húzása, a liberó eltörlése és az Olaszországban stílus idegennek számító 4-4-2-re állt át. Bevezette a területvédekezést, mint új játékelemet, aminek a kulcsa, ahogy ő mondta: The pressing is the key! Másrészt minimálisra redukálta a védelmi és a támadó vonal közti távolságot, mivel szerinte a csapatnak együtt kell védekezni és támadnia. Ezzel új szintre emelte a labdarúgást, előtte és azóta se volt ennyire csapatként és csapat szinten játszó együttes.

Egységben az erő?

Emellett már-már redundáns, de egy rettentő agresszív lescsapdát alkalmazott. A végére hagyván a legizgalmasabb elemet, az ő focijának az esszenciáját, az úgynevezett „Shadow play”-t.  1989-ben European Cup (?) elődöntőjében az akkori bombaerős Real Madriddal futott össze, olyan játékosokból állt a királyi gárda, mint Sanchez, Schuster,  Sanchís, Chendo vagy a mostani sportigazgatónk, Emilio Butragueno. Mégis 5-0-ra kaptak ki Milanóban. Az olasz gárda is roppant nagy nevekből állt, Baresi, Maldini, Rijkaard,Gullit, van Basten és a mostani edzőnk, az akkori karmester, Carlo Ancelotti.  Érdekesség, hogy a Real a meccs napján egy megfigyelőt küldött a Milan utolsó edzésére, a megfigyelő jelentésében (Scout report) a következő állt: „They played a game with a full eleven on a full-sized pitch against nobody and without ball.” Erről vált híressé, az edzések során akár órákon keresztül is képes volt gyakoroltatni a helyezkedést. Ez abból állt, hogy felálltak a pályára, az említett módon, Sacchi pedig vezényelt, mondott egy szituációt és azt elképzelve rögtön ahhoz igazodva kellett mozogniuk, tehát a helyezkedést gyakoroltatta. Annyira fontos volt, hogy álmukból felkeltve is tudniuk kellett. Szerintem zseniális volt ez az ötlete. A nagy sikerek után ’91-ben távozott és utána nem tudott hasonló eredményt felmutatni, de azóta is rengeteg edző hagyatkozott rá, merített belőle.

Sacchi oktat!

Egy kis ízelítő a Sacchi-féle Milanból.

Ha már így elkezdtem, akkor nem hagyhatom ki a ’90-es évek általam vélt másik három legnagyobb vagy legjelentősebb csapatát. Megpróbálom bemutatni mitől tudtak annyira sikeresek, lenni.  Nézzük őket.

Juventus

A csapat!

1994 nyarán megkezdődött a Juventus egyik legnagyobb sikerkorszaka, mely 99-ig tartott. Minden Marcello Lippi érkezésével kezdődött, akit kezdetben sokan kritizáltak és nem nagyon értették a leigazolását. Hiszen ő akkor még nem tartozott a nevesebb edzők közé. De hamar maga mellé állította a szurkolókat, rögtön átállt háromcsatáros szisztémára és támadó focit hirdetett. Megreformálta a felkészülést, hiszen borzasztó kemény alapozást vezetett be, aminek a végére a játékosok alig tudtak lépni, emellett egységes és mindenkire érvényes étrendet iktatott be. Pszichológusként sem volt utolsó, mivel összekovácsolta a gárdát és a kifásult Gianluca Viallit igazi vezéregyéniséggé formálta.  Az év végén az alig 19 éves Del Pierót építette be a sérült Baggio helyére, majd következő év nyarán elég vakmerő volt ahhoz is, hogy eladja a csapatkapitányt, Baggiót. ’95-ben már sejteni lehetett, hogy valami hatalmas készülődik Torinóban, ehhez mérten be is zsebeltek mindent hazai fronton, bajnokság, Olasz kupa, Szuperkupa.  Ám a következő évre megújította ezt a sikercsapatot, ami azt eredményezte, hogy ’96-ban a Juventus ismét felért Európa csúcsára. Lippi sikerének kulcsa talán abban rejlett, hogy nem hagyta a motiválatlanságot felbukkanni, ezért következetesen évről-évre megújult és a csapatot is megújította. Képes volt a BL címet elhódító gárdát átalakítani. Zidane érkezésével átállt Trequaristára épülő rendszerre, ami újabb BL döntőt eredményezett, de ezúttal a Dortmunddal szemben maradtak alul.

Zizou, a világ legjobb játékosa!

Érdekesség, hogy ekkor Del Piero nem csatárként funkcionált, hanem baloldalról induló, a középpálya és a támadósor közötti pozíciót foglalta el. A középpálya motorját a Deschamps-Jugovics páros szolgáltatta. A 97-98-as szezonra három védőre váltott, amely védekezésben könnyen 5 védőssé transzformálódhatott, a szélső középpályások visszalépésével. Del Piero visszatért klasszikus csatár posztjára és újra ontotta a gólokat. Míg Zidane már abszolút irányítóvá vált. Lippi rendkívüli ügyességgel használta ki a különböző játékrendszerekben rejlő lehetőségeket, ami ebben az idényben újabb BL döntőt ért. Ekkor a Real Madriddal kerültek szembe, és Mijatovic góljával legyőztük a zebrákat. A ’98-99-es évben Zidane sérüléssel bajlódott, illetve Del Piero is hosszú időre kidőlt, ezek egy sikertelen évhez vezettek. Marcello Lippi felállt a kispadról és a Parmától érkező, Carlo Ancelotti vette át a helyét.

 

Borussia Dortmund

A 80-as évek végén a Dortmund kezdett felemelkedni, méghozzá zömmel „névtelen” labdarugókból álló együttessel, be is jelentkeztek a salátástálért. Jelentős szerepe volt a sikerekben, a ’91-ben érkező Ottmar Hitzfeldnek. Aki még kevésbé ismertnek számított, de Vesztfáliában hamar megtalálta a csapatát. Talált egy fantasztikus képességű kapust (Klos), összerakta a védelmet, a középpályára olyan robotolókat rakott, mint a kis Rummenigge. A csapat tagja volt még, a ’92-ben EB győztes, dán Povlsen és a svájci Chapuisat. Hitzfeld első szezonjában második helyre hozta a csapatot, a következő szezonban már UEFA kupadöntőt játszottak, a Juventus ellen. Viszont ekkor két meccsen, 6-1-es összesítéssel alulmaradtak. Ottmar tudta, hogy az európai sikerekhez ez a csapat kevés, így 93 és 95 között olyan játékosok jöttek, mint, a Juve trió: Kohler, Julió Caesar és Andreas Möller, a biztos góllövő Riedle és az itt aranylabdássá váló Matthias Sammer. Így már készen álltak a nagyobb sikerekre, és ’96-ben bajnoki arany és szuperkupa. Következő évben felértek a csúcsra, BL cím a már említett zebrák ellen.  A döntőben a főszerepet a saját nevelésű, Lars Ricken kapta, mert góljával nyert a BVB. Ami a taktikát illeti, kevésbé kiforrottnak, nyersebbnek tűnt a maihoz képest.

Hitzfeld és Kloppó.

Viszont vannak hasonlóságok a Klopp-féle sikercsapat és Hitzfeld gárdája között, mindkettő az agresszív letámadáson alapszik, a „minden mérkőzésen fussunk többet, mint az ellenfél” elv is megtalálható, illetve hasonló erőkből áll a két együttes. Nem top klasszisok közé tartozó sztárokból álló keret, néhány kiemelkedő tehetség, néhány megbízható és átlag feletti teljesítményt produkáló labdarugó és pár fáradhatatlan „fregoliember”, akik a motorját adják a csapatnak.  A ’97-es csúcsot követően, igencsak rossz irányba haladt a csapat, a túlhajtott üzemmódnak köszönhetően nem tudtak megragadni a kontinentális elitben. Hitzfeld nem hosszabbította meg a szerződését, és átigazolt a Bayernhez. Őt egyébként Nevio Scala váltotta, akivel gyatra teljesítményt nyújtottak. Ekkor szerezte Sammer térdsérülését, majd ’99-ben vissza is vonult, jelenleg a rivális bajoroknál sportigazgató. A fizetések elszaladtak, a kulcsemberek továbbálltak és pótlásuk kevés sikerrel járt, elfogyott a pénz. Így a 2000-es évek elején a csőd közelbe került a klub, és ezzel fél évtizedre lehetetlenné vált komolyabb eredmények felmutatása.

Hitzfeld és Sammer.

Manchester United

1986 őszét írjuk, a United bukdácsol a bajnokságban, a nagyobb sikerek már-már a feledés homályába vesztek, a Busby fiai által elért eredmények rég elmúltak, mégis jelentős év ez az angol csapat számára. Ekkor érkezett az együttes menedzseri pozíciójába, Alex Ferguson. A skót szakembernek, a hazájában elért eredményei miatt, már jelentősnek mondható reputációja volt, de nem is sejtették, hogy a Vörös Ördögök legsikeresebb edzője, és a futball történelemben az egyik legnagyobb trénerévé válik a gárdánál. Ennek ellenére Ferguson angliai karrierje nem indul túl fényesen, a következő négy évben a 11. és a 14. hely között végzett, egyet kivéve, a 87-88-as szezonban sikerül felküzdeni magukat a második helyre, viszont az akkori Liverpool jobbnak bizonyult. A csapatba folyamatosan áramlott a pénz és olyan játékosok érkeztek, mint Mark Hughes, vagy a brit csúcsot jelentő 2,3 millió fontért érkező Gary Pallister. Odáig fajult a helyzet, hogy a ’89-90-es szezonban egészen a kirúgás széléig sodródik Ferguson, és csak az FA kupa megnyerése mentette meg az állását. A skót tréner egy erős védelmet akart összerakni, melyhez egy gólerős támadó sor párosul, ezt szépen lassan elkezdi kiépíteni és 99-ben fel is ér a csúcsra. De nagyon előre szaladtam, 90-ben érkezik a csapathoz, az ifjú, mindössze 17 éves Ryan Giggs, be is mutatkozik, de csak következő évben válik állandó taggá. 1991-ben a KEK fináléig vezényeli együttesét a skót szakember, ahol a Barcelona csapatával kerül szembe, és nagy izgalmak közepette az MU elhódítja második KEK trófeáját. A spanyol együttes kénytelen volt olyan játékosokat nélkülözni, mint Andoni Zubizarreta, Amor vagy Hriszto Sztoicskov.  A következő idényben érkezik, a 90-es évek egyik legjobb kapusa, a dán óriás, Peter Schmeichel, mégis az Eric Cantonával felálló Leeds diadalmaskodik a bajnokságban. A 92-93-as évad hozza el az áttörést, 26 év után újra bajnok a Manchester United, melyben nagy szerepet játszott a két új érkező, Roy Keane és Cantona. Mellettük Giggs is bomba formában futballozott.  A védelem bődületes statisztikát produkált, hiszen 42 mérkőzésen csupán 31 gólt kaptak. A következő szezonban Cantonát eltiltják több, mint fél évre a híressé vált kung-fu rúgása miatt, majd ’95-ben nagy változtatásra szánja el magát Ferguson. A kiöregedő játékosaitól megválik, és saját nevelésekkel pótolja. De nem is akárkikkel, hiszen ekkor érkeznek a későbbi sikerek alapkövei: Beckham, Butt, Scholes, és a Neville fivérek.

Fergie’s babies

Kezdetben sok kritikát kap emiatt a skót tréner, de az idény végére beigazolódik a stratégiája, mivel duplázni tudnak. 1996-ban érkezik a gárdához a norvég, Ole Gunnar Solskjaer, aki debütáló évében házi gólkirállyá válik, és a Manchester megint felér Anglia trónjára. Ugyanakkor, Cantona váratlanul bejelenti a visszavonulását. ’98-ban csak második hely, az ágyúsok lesznek a bajnokok, majd elérkezik a triplázás éve, 1998-99. A skót mester tovább erősíti az együttest, a világ legdrágább védőjeként leigazolja, Jaap Stamot, valamint Jesper Blomqvistet és a gólgyáros Dwight Yorke-ot.  Ezek ellenére, az MU egyik legnehezebb éve lesz ez, hisztéria a klub felvásárlása miatt, egészen addig, míg a brit kormány megakadályozza a klub felvásárlását, amiért Rupert Murdoch 623,4 millió fontot ajánlott. Decemberben hullámvölgy, Schmeichel bakit bakira halmoz, majd bejelenti visszavonulást, de a csapat erős marad, és a tavasszal produkálnak egy félelmetes sorozatot, 90 nap alatt 17 meccsből csak három lett döntetlen, a többi győzelem. Már itt is látszódott Ferguson egyik legnagyobb erőssége, hogy rendkívül jó pszichológus volt. Ebben az évben nagy szerepet kap, a 60 gólt termelő csatártrióra, Cole, Yorke és Solskjaer. Az újabb bajnoki címmel 7 év alatt 5-ször lesz bajnok az MU. 1999. május 26.-án az Effenberggel, Janckerrel, Scholl-lal és Kahnnal felálló bajorok végig vezetnek, majd jön az a bizonyos 138 másodperc, amikor is két Beckham szögletből megszerzi a vezetést és végül a győzelmet is.

A Manchester United végre Bajnokok Ligája győztes! Itt is látszódott, hogy SAF legnagyobb fegyvere a pszichológia volt, még utolsó évében is egy kiöregedő, nem túl acélos gárdával is bajnok tudott lenni. Illetve, nem csak a ’99-es döntőben nyert a hosszabbításban. Nem véletlenül keresztelték el a hosszabbításokat Fergie Time-nak. Másrészt iskolapéldává vált az ő által véghezvitt tudatos építkezés, amiben rettentő jól kiválasztott ifik is szerepet kapnak. Alapvetően jellemző volt a stílusára, hogy egy 4-4-2-es formációban, erős védelemmel rendelkező támadó focit játszott. Ehhez állandóan legalább 3-4 csatárt tartott a keretben. Egész karrierje során nagyon sok tehetséget fedezett fel, köztük a mi Cristiano Ronaldónkat is neki köszönhetjük.

Ezzel végére értem a 90-es évek általam vélt legjelentősebb csapatainak, így amellett, hogy zárom a gondolataimat, szeretném ezúton is megköszönni a segítséget és a segítőkész hozzáállást a Bianconeri teljes blogger csapatának, főleg Dinónak, illetve a BVB blogger Wmitty-nek is! Folytatás következik, amiben szó lesz már a Real Madridról is!

Aki esetleg bővebben kíváncsi az ominózus 1989-es, 5-0-s AC Milan-Real Madrid meccsre:

Oszd meg a posztot, ha tetszett!