A kis srác, aki mert nagyot álmodni

Véget ért. A klub egy jelentős korszaka befejeződött, Zidane és Ronaldo távozásával ezt biztosan kijelenthetjük, miközben bizonytalanul, de annál nagyobb kíváncsisággal és reményekkel várjuk az új kezdetét, azonban most még….

Most még foglalkozzunk, sokadjára is, klubunk történelme egyik legjelentősebb, de mindenképpen legeredményesebb góllövőjével.

Az idő könyörtelenül múlik, játékosok jönnek-mennek, kezdődik a szezon, és még a legnagyobb fájdalom is lassan, de biztosan enyhül azok körében is, akik Ronaldót a Real Madrid csapatából akarták látni visszavonulni, évek múlva. A napok jönnek-mennek, a tegnap már a múlté, de egy csapat szívéhez és szelleméhez nőtt játékos távozása mindig szomorú dolog, egy korszakot meghatározó legendáé pedig különösen. Az idő egy nagyon érdekes fogalom, egyszerre szubjektív és objektív, minek kapcsán remek filozofálásokba lehet bocsátkozni, de egyik pillanatról a másikra, egyik hétről a másikra nem lehet az érzéseket, érzelmeket kitörölni, ahogy a Ronaldót és Real Madridot egyszerre szerető szurkolók sem tudnak ilyen gyorsan túl lenni. Ezen az elmúlt évtized legnagyobb horderejű és legjelentősebb (el)igazolásán így engedjen meg nekem a tisztelt publikum még egy – talán utolsó – Cristianóval foglalkozó posztot.

Miért ennyi rajongó és mennyi is az annyi?

Először is, szeretném tisztázni, hogy mi az oka annak a példátlan rajongói tábornak, amit ez a futballista magáénak tudhat. Tisztában vagyok a nagyon vegyes véleményekkel, amik világszerte övezik a CR-jelenséget, ami még saját (volt) klubja szurkolóit is megosztja.

Jelen korunkban a sztárok népszerűsége könnyen megállapítható a közösségi médiában elfoglalt helyük alapján. Ronaldo a maga 332 millió követőjével magasan mindenki felett áll e tekintetben, a futballisták közül Neymar van a nyomában, 192 millióval.

Ezen számok, ugyan irányadóak, de közel sem a rajongók pontos száma, lévén, hogy van aki használ Instagramot, Twittert és Facebookot is, mindenhol beköveti CR-t és vannak sokan, akik használnak ilyen oldalakat, de nem követik, valamint van, aki egyáltalán nem aktív a közösségi médiában, (leginkább az idősebb korosztály) de kedveli Ronaldót és/vagy az ő játékát, bekapcsolja a televíziót, ha olyan meccs van, ahol ő játszik.

Ronaldo és megbízottja(i) „megkésve” reagált(ak) az internet ezen b̶u̶g̶y̶r̶a̶i̶ felületei kínálta lehetőségekre, mégis, regisztrációja után pillanatok alatt közelítette meg és érte el a százmilliós határt, azóta pedig tábora a fent említett számra duzzadt, ami azért elképesztő, mert nem a 330 millió lakosú USA-ban és nem is a 200 milliós Brazíliában, hanem a 10 milliós Portugáliában, azaz a 260 ezres lakosságú Madeirán született.

Vitathatatlan tény, hogy korunk legnagyobb és legmegosztóbb sztárja sokakban csodálatot, de minimum megdöbbenést vált ki, lévén, hogy ezt előtte (és utána is, bizonyosan) kizárólag a művészet, azon belül is a zeneipar legjelentősebb alakjai mondhatták el magukról, úgy mint John Lennon, vagy Michael Jackson, akiket nem csak hatalmas zsenialitás és eredeti személyiség jellemzett, de a zeneipar megreformálói között tartanak sokan számon. Ahhoz, hogy valaki ilyen népszerűségre tegyen szert, kell valami extrával rendelkezni, ami miatt százmilliók kedvelik, ugyanakkor, ha egy ilyen személy eredeti és őszinte, az megosztást is eredményez.

A Beatles 10 éves működése alatt olyan rekordokat állított be, amiket máig – amikor a CD-lemezek gyártásának fokozatos leállítása folyik – nem tudtak megdönteni, népszerűség, eladások terén és nem mellékes a zeneipar, a kultúra, művészet ez idő alatt való v̶i̶s̶s̶z̶a̶fejlődése, valamint a világ népességének azóta közel megháromszorozódása, az okostelefonok elterjedése, már gyermekkorban, nem beszélve a zenéhez, mint fogyasztói cikkhez való sokkal egyszerűbb hozzáférés.

Tovább nem is folytatnám, csak példaként említem e társulat fejét, John Lennont, aki akkor bátran kijelent(h)ette magáról, hogy népszerűbb Jézusnál – jó nagy felháborodást is okozva ezzel.

Nagyon megosztó ember és jelenség volt, sokan arrogánsnak tartották, gyűlölték, mire a válasza annyi volt, hogy ne gyűlöld, amit nem értesz….

Egyetlen szálon épült fel az együttes szinte összes dalszövege, majd szétválásuk után, külön-külön is, ez a szál nem volt más, mint amit Lennon is hirdetett és képviselt, ami nélkül ő is összedőlt volna. Ez volt a szeretet.

Ezzel eljutottunk oda, ami Cristiano Ronaldo egyetlen gyenge pontja, ami nélkül sehol se lenne ma.

Ezt ő maga mondta el többször is.

Példakép

Mert nagyot álmodni és nem restellt érte mindent megtenni.

Kane, Rashford, Bale, Mbappé, Lingard, Lukaku, Pogba, stb. – csak néhány a nagyobbak közül, akik az elmúlt években Ronaldót, mint fiatalkori példaképüket, kedvencüket említették, de a listát lehetne folytatni, pláne, ha a 20 év körüli játékosokat nézzük, és akkor ez még mindig csak a foci területe. Anthony Joshua, a sportot hasonlóan komolyan vevő, a WBA nehézsúlyú szupervilágbajnoka is őt említette, mint példaképét.

Ahogy az életet is szemlélődve érdemes élni, nyitott szemmel járni és nem a csapból folyó tömeg-véleményekkel megelégedni, úgy Cristiano Ronaldóval kapcsolatban is hasznos lenne tájékozódni és alaposan utánanézni dolgoknak, amennyiben az ember véleményt kíván formálni róla, emberi mivoltáról, legalábbis.

„Sokan azt gondolják, hogy ismernek, pedig egyáltalán nem. Alázatos, érző ember vagyok, aki törődik másokkal és szeret másokon segíteni.”

„Nem élhetünk úgy, hogy azzal foglalkozunk megszállottan, hogy más emberek mit gondolnak rólunk. Lehetetlen így élni és még Isten sem felelt meg az egész világnak”

Az ítélkezés nem jó dolog, pláne nem ismeretlenül. Ennek ellenére az ember nagyon szereti ezt tenni, pláne, ha együtt lehet valakit/valamit gyűlölni, szidni. Persze ez egy közösség/tömeg összekovácsoló erő is lehet éppen, nem is mennék beljebb a témában, ami már a pszichológia területe lenne inkább. De nem árt tudni, hogy a CR7 brand egy euró(vagy éppen dollár)milliárdokat mozgató név, egy imidzs, amihez 90 perce van Ronaldónak megfelelni, hetente kétszer, általában. Ez vele jár, hozzá nőtt. Ha pedig minket is a legstresszesebb pillanataink, a legnagyobb nyomás alatti viselkedésünk alapján ítélnének meg (idegenek) abból nem biztos, hogy sokan jönnénk ki jól… 🙂

Maradjunk a témánál, miért is példakép sokak számára és miért is hasznos, hogy egy ilyen ember a világ legnépszerűbb sztárja.

Az egy dolog, egy nagyon szép dolog, ha az ember egyfajta született zsenialitással rendelkezik, mint Ronaldinho, Maradona, vagy Messi.

Maradona 31 éves kora után klub szinten 12 gólt szerzett hátralévő karrierjében, Ronaldinho pedig, aki a valaha volt, talán legkedvesebb figurája, zsenije a labdarúgásnak, 31 évesen elköszönt az európai focitól.

Dinhótól el kellett tiltania Guardiólának Messit, mert vitte magával az éjszakába, Pep pedig választás elé állította az argentin zsenit: vagy jár a brazil varázslóval bulizni, vagy úgy él, ahogy elő van írva és kialussza magát, koncentrál a regenerálódásra és a világ legjobbja lesz. Messi jól választott.

Maradona fizikailag sem volt már egyáltalán a toppon, dopping- és drogbotrányokba keveredett, a brazil Ronaldo karrierje is sajnos korán véget ért azzal a bizonyos két sérüléssel.

Csak ezzel az egy-két példával szeretném ábrázolni, hogy mi a hozzáállásbeli különbség a legtöbb játékos és Cristiano Ronaldo között, aki lassan 20 éve olyan szinten előírásoknak megfelelő, fegyelmezett és kínosan szabályos, az élsporthoz igazított étrend mentén, speciális edzések és időbeosztás mellett éli mindennapjait, amit azt gondolom, csak az képes megérteni, aki valaha sportolt komolyabban, vagy foglalkozik hivatásszerűen e területen.

Ahogy a tehetséget nem lehet tanítani, ugyanúgy születni kell arra, hogy az ember kisgyermekként elhatározzon egy célt és minden nap azért keljen, feküdjön, még akkor is, ha eleinte rengeteg akadályba és szenvedésbe ütközik, mindenen átvigye a fejébe vett dolgot és kőkeményen dolgozzon érte, nem csak a kötelezőt letudva…. és ezt 33 évesen, a világ minden pénze, hírneve és sikere ellenére is tovább…

Akaraterőt nem lehet tanítani, ahogy a hitet és a megszállottságot sem. Ezekre születni kell és, ha a fiatal előtt van egy olyan példa, aki „from zero to hero” lett, ha ott van előtte a kulcs, a példa arra, hogy igenis lehetséges, az rendkívül nagy motivációt jelent.

Ha egy Sir Alex Ferguson vagy egy Carlo Ancelotti azt nyilatkozzák, hogy (nem rövid) pályafutásuk alatt nem láttak még Cristianóhoz hasonlóan megszállott és szorgalmas játékost és el vannak tőle ájulva, akkor azt gondolom, ők tudják, mit beszélnek.

A sport iránti alázat, annak a tisztelete, a cél érdekében hozott áldozatok, a hit és az akaraterő jelentősége e sportban soha, senki másnál nem volt ennyire iskolai példa, mint Ronaldo esetében, és ezt nem (csak) én mondom a húszon-néhány évemmel, hanem olyan emberek is, akik 50-60 éve követik e szeretett sportágat és láttak már ezt-azt.

A fent említett és az általánosságban vett, rohamosan lefelé ívelő ambíció és teljesítmény szemszögéből érdemes tudni, hogy Ronaldo 30 után, eddig megközelítőleg 200 gólt szerzett, amiket azért nem adtak ingyen, még ha vannak, akik ezt így gondolják is.

Cristiano Ronaldo dos Santos Aveiro, klubunk, a Real Madrid történelme legeredményesebb gólszerzőjének életútja, dióhéjban, különböző – az életéről szóló – könyvek forrásai alapján a vörös ördögöktől való távozásig

Szülei (anyuka kifőzdében dolgozott, apuka katona, majd egy kis, helyi labdarúgócsapat mindenese) nem tervezték őt, mert anyagi helyzetük éppen csak arra volt elegendő, hogy egy kis házban testvéreiről gondoskodjanak.

Ám már késő volt elvetetni és pénz szűkén is voltak a szülők, így végül 1985. február 5-én megszületett.

Nem kellett sok idő hozzá, míg ösztönösen, 2-3 évesen már a labdán járt a kis feje, de labdára nem tellett, így néhány évesen még csak zokniból gyűrt golyóval tudott játszani. Mikor végül össze tudtak spórolni egy labdára a szülei, onnantól semmi más nem járt az eszében, csak a foci. Reggel egy joghurttal és egy kiflivel kilógott az ablakon, majd sötétedéskor talált haza. Legtöbbször egyedül kellett játszania a meredek, kanyargós madeirai kis utcákon, botokból, kövekből kapukat állítva, de ez sem szegte kedvét.

Legkedvesebb gyerekkori emlékeként emlegeti, mikor iskola után apja a nyakába kapta, és mentek a helyi csapatba (CF Andorinha), ahol a kis Ronaldo focizott, az apuka szertárosként dolgozott.

Később, ahogy telt az idő, nem maradhatott rejtve gyorsasága, megszállottsága, győzni akarása. Legtöbbször 2 évvel idősebbekkel játszatták teljesítménye miatt, edzőinek kedvence volt, ezért már gyerekkorában megtapasztalta a kiközösítést és az irigységből fakadó utálatot.

A helybeli nagy csapat, a Nacional szerezte meg magának, egy nagy adag profi, új felszerelésért, mezért cserébe. Ekkorra 10 éves volt, de nem sokáig maradt, ugyanis a Sporting 2 évvel később jelezte érdeklődését felé.

Élete legnagyobb és legnehezebb döntését kellett meghoznia, szüleivel közösen, és annyira fájt neki ilyen fiatalon elszakadni szerető családjától, hogy végül édesanyja unszolása kellett, hogy ez volt az álma, menjen és csinálja, ne féljen.

Máig fájó, bár azóta megszépült emléke, ahogy a repülőről integet, könnyekkel küszködő anyjának, testvéreinek, hátrahagyott, aggódó, szerető családjának

Nehéz volt beilleszkednie a portugál csapat játékosai, kollégistái közé, hiányoztak az otthoniak, rossz kiejtése és langaléta alkata miatt gúnyolták, kiközösítették, ha épp nem edzett, nem focizott, alig várta, hogy mikor telefonálhat haza végre és beszélhet az otthoniakkal, akik tartották benne a lelket, tetőzve pedig a kétségeit, szívritmuszavar-diagnózis miatt még egy lézeres szívműtéten is át kellett esnie, hogy alkalmas legyen az élsportra.

Mikor hazamehetett látogatóba, vissza sem akart térni, a magány, a kiközösítés és a szeretet hiánya annyira keserűen érintették, hogy apjának kellett bele lelket önteni, hogy ne adja fel, ne foglalkozzon semmi mással, csak az álmával.

Ilyenkor mindig sokkal erősebben tért vissza, mikor az edzői felfigyeltek szorgalmára, akaraterejére, ismét kedvenc lett, ennek következtében még jobban utálták társai, de ő nem foglalkozott már ezzel, amíg ők pihentek, a kis Ronaldo súlyokat kötve a bokájára futott órákat, edzőihez járt tanácsokért az étkezés, edzés kérdéseiben, ezek betartására pedig kínosan ügyelt.

Hamarosan e csapatban is egyértelműen kimagaslott tehetsége és vezéregyénisége, a korábban kiközösítők kezdték keresni a társaságát.

Nem felejtette el Bölöni Lászlót sem, aki akkor edzőként felvette a Sporting első csapatába, 16 évesen. Olyannyira nem, hogy több jeles alkalomra is meghívta őt azóta, valamint Bölöni kérésére többször is adakozott a kért magyar gyermekek alapítványának.

A portugál fővárosi csapatnál nem töltött sok időt, mert a Manchester United akkori korszakos edzőóriása, Sir Alex Ferguson hamar érdeklődést mutatott iránta, és komoly szándékot a megszerzésére. CR életkorához képest rekord összegű ajánlatot tett Ferguson, azonban mindenhonnan záporoztak már érte az ajánlatok, így hozzátette, hogy a meccsek legalább 50%-án kezdő lesz az akkor még csak 18 éves Ronaldo, az egyik legnagyobb, akkoriban fénykorát érő európai topcsapatban. Jorge Mendes megbeszélte az ajánlatot a fiatal portugállal és elfogadták, így utólag pedig elmondható az is, hogy Sir Alex szimata ismét nem csalt.

„Mondtam, hogy a 28-as mezben szeretnék játszani, mert a Sportingban is az volt az enyém. Mire közölte Ferguson, hogy nem, te a 7-es mezt fogod megkapni. (Beckham után) Mit mondhattam volna, hogy nem, márpedig én a 28-ast akarom? -nevet Cris”

A szezon első meccsnapjától, 2003. augusztus 13-ától minden felgyorsult. A kis Cristianónak hamar fel kellett nőnie már Lisszabonban is, de mikor hirtelen felfigyelt rá a (futball)világ, onnantól egy teljesen új világ kezdődött. Olykor, ha volt ideje feleszmélni, elképedve látta, hallotta, hogy mindenki róla beszél, a címlapokról köszön vissza, egyik pillanatról a másikra a futball elitjében találta magát.

A fájdalom viszont nem intett búcsút, visszaköszönt egy manchesteri reggelen, 2005 szeptemberén, mikor komor tekintettel hívatták Fergusonhoz, aki már várta őt, néhány csapattaggal együtt. Ronaldo pedig sejtette, hogy valami baj van.

Nagy levegőt vett és tudtára adta Ferguson, hogy hírt kapott Dinis Aveiro, az 51 éves apa haláláról és kifejezték őszinte együttérzésüket, valamint Sir Alex felajánlotta, hogy ezt a fájdalmas hetet töltse otthon, szerettei körében.

Ezt Ronaldo nem akarta, érezte, hogy nem lenne előnyére most a magába roskadás, és inkább játszik és gólt szerez apja emlékére.

A következő mérkőzés himnusza alatt a társak komor tekintete és CR könnyeivel való küszködése fájdalommal itatta át a levegőt, és gólt ugyan nem sikerült szereznie, remekül játszott 90 percen át. Ezt követő mérkőzésén a gólja után nem ünnepelt, az égre tekintett csendben.

Az öltözőben síri csend lett úrrá másnap, addig olyan jókedvű társai nem viccelődtek, nem is tudták, hogy kezeljék a szituációt, ezt látva pedig CR kérte őket, hogy viselkedjenek úgy, mint eddig, csak neki most kell egy kis idő.

„Apukám mindig azt tanította nekem, hogy ha segítek másokon, annak a dupláját adja vissza az Isten. És ez az, ami valóban történt velem. Segítettem azoknak, akik szükségben voltak és Isten annál inkább segített nekem.”
„Ha elveszítesz valakit, akit nagyon szerettél, a túlélés nagyon nehéz”

Mintha odafent egy nagy rendező rendezte volna, annyira jó helyen volt ezekben a nehéz időkben az ekkor még fiatal, de annál érettebb klasszis: Ferguson kezei alatt, aki apja helyett apja volt, és soha nem felejti el ezt megköszönni, minden adandó alkalommal elmondani, hogy nélküle sem emberileg, sem szakmailag nem lehetne az, aki. Ahogy tanította őt, amilyen szeretettel és tisztelettel viszonyult hozzá, emberként kezelte és tudta, mi a kulcsa az embernek maradáshoz a világsztárság közben.

„Volt, hogy nem is a fociról beszéltünk, beszélt nekem mindenről, az életről, a fontos dolgokról, én meg csak hallgattam és éreztem, hogy minden, amit mond, jobbá tesz engem”

Sok hamis vád, pletykák, hazugságok terjengtek az újságokban, de ehhez hamar hozzászokott és képes volt csak a futballra koncentrálni, a profi szakmai háttér pedig lehetővé tette, hogy a legmodernebb eszközökkel, eljárásokkal tart(as)sa karban a testét, eddzen és étkezzen, szakemberek által előírt életmódot folytasson, és ez nem teher volt számára, hanem a munka öröme, mert tudta, hogy mit és miért tesz, látta a célt és látta az ahhoz vezető utat.

” Nagyra tartom őt, mert egy gyakorlatias ember, tisztában van mindennel, amit tesz és amit mond. Az elmúlt években megtanulta, hogyan fejlessze magát, mint sportoló, minden, amit csinál, az 100%-os.” (Buffon)

Ronaldo nem bérmunkásként tekintett magára, akinek a pénz a szórakozáshoz, kicsapongáshoz, egy hamis boldogság kifelé való közvetítéséhez kellett, és nem is elégedett meg magával, ha nem tett meg minden tőle telhetőt, beleértve az extra munkát, mind technikai fejlődés, mind izomépítés szempontjából. Neki az élete és a boldogsága a családja volt, akik mindig teljes odaadással szerették és támogatták, valamint a futball. Ha a pályán volt, ha nem, semmi fontosabb az elvégzett, lelkiismeretes munkán kívül.

Egy újabb, mentális erejét bizonyító eset volt a 2006-os VB utáni bajnoki mérkőzés, ahol a teljes stadion fütyülte őt 45 percen át, amiért a világbajnoki negyeddöntőben a Carvalho ágyékon taposásában bűnös Rooney-nak kiharcolt egy piros lapot, reklamálással, majd a portugál kispad felé kacsintott. Ráadásul még a győztes büntetőt is ő értékesítette a 120 perces szélmalomharc végén, majd kijelentette, hogy nem sajnál semmit, büszke a hazájára, hogy továbbjutott. Végül is itt Rooney-nak lett volna egyedül oka sajnálkozni.

Tehát fütyülték és kérdezte a félidőben Sir Alextől, hogy mit tegyen, hogy játsszon így. A válasz az volt, hogy hallgattassa el őket a játékával.

A második félidőben egyre csendesebb lett a nézőtér, mire a végén tapsot ért a MU-szurkolóktól a remek játéka.

A BL győzelem évében a csúcsra ért az angol csapatával, jelentős részt vett ki a Ferguson-MU love story-ból, (ahogy a Real-ZZ <3 esetében is) rengeteget adott mind a sportnak, mind a csapatnak és szurkolóinak, de legalább annyit kapott, ha nem többet.

Csodálatos korszakot zárt le a Real Madridhoz való igazolásával, és nem csoda, hogy Ferguson kimondott-kimondatlan kedvence is lett, ahogy a MU szurkolói sem felejtik és adják fel a reményt, hogy valaha még visszatér hozzájuk. Óriási tisztelet és szeretet övezi Ronaldo nevét Manchesterben, saját legendájuknak tekintik, ahogy mi is, és ahogy talán a Juve is fogja, ha úgy folytatja, ahogy eddig.

A csúcson váltani – nem is akárhogy

Cristiano Ronaldót rekord „összegért” vásárolta meg Madeira legnagyobb klubja, majd hasonlóan történt a Sportingnál is, ahol nem volt szokás 11 éves játékosokért fizetni, örült, akit felvettek oda. A Unitednél is folytatódott a hagyomány, majd a Real Madrid létrehozta a világ legdrágább transzferét 90 millió€ körüli árral 2009-ben, amivel teljesült egyszerre mindkét gyerekkori álma Ronaldónak, nevezetesen, hogy fiatalon legyen apuka – fia is ez időtájt született -, és hogy a Real Madridban futballozhasson.

Igen, ez volt az álma. Nagyszerű időket élt és élhet még meg, játszott a PL-ben is és most a SerieA következik, de a mi csapatunkról álmodott ez a srác, aki annyi legyintést és „majd elmúlik”-ot kapott – családját leszámítva – mindenkitől maga körül gyerekként.

Megcsinálta, végigvitte, amit 6 évesen a fejébe vett, hite, akarata, szorgalma és mentalitása, amivel nagyszerű példaként áll a világ fiatalja előtt.

Bejelentésére 80 ezer néző jelent meg, megtelt a Bernabeu, ha pedig már a rekordok emberéről van szó, említést érdemel, hogy korábban Diego Maradona bemutatására ment el 75 ezer ember a nápolyi stadionba.

Elmondása szerint sosem érzett még olyan lámpalázat, mint amikor a folyosón állt, a kijárónál, és hallotta a felvezetést. Tudta, hogy mindjárt a gyepre kell lépnie, óriási csinnadratta keretei között, a REAL MADRID stadionja gyepére, ami mostantól a hazát jelenti. Szó szerint álma megvalósulásaként érezte az eseményt.

A semmiből odaért, minden szempontból a világ tetejére, és akkor még nem is sejtette, hogy milyen szép korszak elé néz, és még 9-10 év elit szintű futballozás áll előtte legalább. Pedig ez történt, legalábbis ami az elmúlt 9 évet illeti, és annyi szép emlék fűződik e 9 évhez, hogy ahhoz egy külön poszt kellene. De azt gondolom, felesleges, hisz együtt éltük át a csapat összes örömét és fájdalmát is, mindenkiben ott élnek a legszebb pillanatok élénken.

Még belegondolni is rossz, mi történt volna, ha Ronaldót más nagy csapat szerzi meg, de szerencsénkre ő minket választott, és ezzel, ha egalizálni nem is tudtuk a trófeatermést a csapatunk és a sikerkorszakát élő Barcelona között, szégyenkezésre nincs okunk, még ha fájdalmas is a kevés bajnoki cím. Annál örömtelibb a történelmi triplázás.

Szinte ahány ember, annyi vélemény van CR csapatban betöltött szerepéről, annak jótékony, vagy éppen káros hatásairól, de elvitatni, úgy gondolom, nem lehet azt, hogy őt tökéletesen használva, a benne rejlő potenciált a végletekig kifacsarva (Thanks, ZZ) a Real Madrid a lehető legjobb eredményeket érte el az elmúlt 9 év alatt. Nem véletlenül nevezik sokan az évszázad legnagyobb vételének, az árát és az góljainak számát figyelembe véve.

Azt a véleményt osztom én is, miszerint Ronaldo rengeteget adott a csapatnak és ez fordítva ugyanúgy igaz. Lehet őt utálni és lehet szeretni, de az objektivitást nem szabad elveszíteni és kizárólag az érme egyik oldalát látni.

9 év múlva… váltás, még mindig a csúcson

Karrierje legrosszabb szezonkezdete után a legjobb naptári évkezdet. Összességében pedig 55 meccsen 54 gól, ami épp ahhoz volt elegendő, hogy a szezon legeredményesebb gólszerzője legyen, ráadásul a legjobb gól/meccs átlaggal. Ehhez figyelembe véve a fizikai állapotát, azt hiszem nyugodtan kijelenthető, hogy ez még az a top szint, amit csak nagyon kevesen közelítenek meg. Messi folyamatosan, rajta kívül viszont néha ez, néha az, most Kane, Salah és Lewandowski.

Elmondása szerint az első BL-győzelme (még a Uniteddal) és a „La Décima“ voltak élete legnagyobb, futballal kapcsolatos élményei, de persze ez olyan, mint a legnagyobb gólját megnevezni. Volt rengeteg, és azt hiszem, valamennyi Real szurkoló nevében mondhatom, hogy köszönjük neki azt a megszállott munkát, amit a pályán kívül is tett, amiből rajta keresztül a csapat is profitált, a rengeteg gólt és örömet, amiben vele együtt részünk volt ez idő alatt.

Az ő hálája és köszönetnyilvánítása is őszinte és jogos volt. Az a csapat, amiben játszott, nemcsak megkönnyítette a dolgát, de boldog lehetett, hittek benne, barátokká, családdá kovácsolódtak, amiből az utolsó években Zidane óriási szerepet vállalt.

Ez így volt jó, ahogy volt.

„Ki gondolta volna, igaz, Cris? Eljött a búcsú pillanata! Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ez a nap is eljön. De ebben az életben semmi nem tart örökké. Remélem, nagyon boldog vagy az új kihívás miatt. Majd’ 10 évet játszottam az oldaladon. Tíz év öröm, jó foci, győzelmek, vereségek és csodálatos pillanatok. Sokat tanultam tőled! A te elhivatottságod a legelképesztőbb dolog, amit sportolótól valaha láttam. A legjobbakat kívánom neked és gyönyörű családodnak! Hiányozni fognak a meccsek előtti beszélgetéseink, valamint az, ahogy a döntők előtt megnyugtattál bennünket és amilyen nagy hatással voltál a fiatalabbakra. Büszke vagyok rá, hogy veled játszhattam, de nem azért mert te vagy a legjobb futballista a világon, hanem azért, amilyen ember vagy. Amikor majd befejezem a játékot, egy bárban üldögélek majd a sörömmel és mindenkinek rólad, a közös történeteinkről mesélek majd és mutogatom a közös fotóinkat. Biztos vagyok benne, egyszer újra együtt leszünk…”

Igazán jó olvasni ilyen sorokat, egyrészt, mert annak ellenére, hogy én nem játszottam Ronaldóval, tökéletesen értem Marcelo gondolatait, másrészt, mert kettejük barátsága okán érezhetően nem sablon-elköszönésnek szánta ezt a kedvenc Pumuklink, hanem ezt a lehető legkomolyabban is gondolta.

Amikor Navas arról beszélt, hogy mennyire fontos Zidane jelenléte és a csapat felé közvetített szellemisége, az őket egységgé kovácsoló ereje, bennük elhelyezett bizalma…, akkor ugyanezt éreztem. Habár nem vagyok csapattag, ugyanilyen fontosnak láttam azt a bizonyos „ZZ-magic”-et, ami kézzel ugyan nem fogható, viszont annál inkább nem elhanyagolható jelentőségű volt.

A távozásának okait, a háttérben zajlott eseményeket nem érdemes firtatni, amíg biztosan úgysem tudhatunk. Zidane és Ronaldo is hosszútávú maradási szándékáról nyilatkozott, többször, még szezon közben is, majd végül mindketten távoztak. Megtörtént, visszacsinálni már nem lehet, azt gondolom, illő ezt olyan eleganciával és tisztelettel kezelni, ahogy ők tették, a csapat, a címer emlékére.

Nagy adag hálával a tarsolyban előre kell nézni, és remélni, bízni abban, hogy képes lesz a vezetőség egy teljesen új koncepciót sikerrel felépíteni.

Részemről Ronaldónak további nagyon sok sikert kívánok a következő kihíváshoz, nézni fogom a meccseit, de természetesen, ahogy V.I.C. is írta, a szív megmarad tisztának, sértetlennek és fehérnek, ahogy az volt C érkezése előtt is, és ahogy, azt gondolom, megmarad neki is.

Köszönjük Yuzername-nek, hogy vállalta a felkérést és ezt a 'rövid' anyagot elkészítette számunkra. CR távozásának első komolyan vehető híre óta tartottuk magunkat ahhoz, hogy több nézőpontot is bemutassunk, hiszen a világ valaha élt egyik legjobb játékosának klubváltása nem kevés véleményt és érzelmet indukál. Nem akartunk abba a hibába sem esni, hogy 'túltoljuk a témát', ezért három olyan kardinális területet választottunk, amelyet a szerzők tollából a mi felületünkön hitelesnek érzünk és bátran felvállalunk. Norma cikke a teljes szerkesztőség véleményét tükrözi (és igen, a megjelenés előtt napokig csak finomítottuk az anyagot), V.I.C. anyaga a madridista szemlélet alapján mutatta be az eseményeket és hatásait, Yuzername pedig az első perctől vállalt CR-szimpátiája miatt adott számunkra és a portugál ikon rajongói számára érzelmes, egyben végső lezárást is.  

P.s.: A Tippelde versenyek végeredményével csütörtökön jövünk!