Bájak és bajok
Bár nem éltem át _igazán_ az érzést (gyerekkortól elkötelezett Madridistaként annyira nem meglepő…), van valami megkapó abban, ha valaki egy igazán kis csapatnak szurkol. Persze, vidékiként én is kimentem egy-egy megye kettes összecsapásra, ahol aztán a lelátón (6 sor, jó szocreál beton, amin nem esett jól az ücsörgés) szotyolától habzó szájjal pocskondiáztuk a bírót, az ellenfelet, és éltettük a botlábúnál éppen csak egy hangyabokányival magasabban kvalifikált játékosainkat, akikkel nem mellesleg a hét többi napján együtt ittuk a vörösboros-kólát. Persze, spanyolhonban azért ez kicsit másképp van, ott azért egy Segunda B-s csapat is fel tud mutatni minimum 2-3 tényleg ügyes játékost, kit kis jó szerencsével elvisz valami _nagyobb_, vagy egész életében búslakodik, hogy neki valamiért nem jött össze. És abban is biztos vagyok, hogy náluk más mértékkel, más léptékkel mérik a sikert.
Tegnap este egy ilyen csapatnál vizitált a Real, ahogy az lenni szokott, a… khm, mondjuk úgy, pihentetés jegyében. Nem megalázóan lebecsülve az ellenfelet, azért lehetett tudni, hogy a cseresor is nagyobb különbséget képvisel a két gárda között, mint amekkora van egy kiesőjelölt és a Real gálacsapata között. Nincs ezzel gond, teljesen mások a léptékek, és nem is hiába láthattuk a tegnap mutatott videóban, hogy az ejakulációhoz közeli örömhullám csapott át a Cornellà játékosaitól kezdve az elnökségen át a szertárosig, mikor szembesültek a ténnyel: a Real Madrid jön vendégségbe. Nekik – valószínűleg – ez volt az Évtized Meccse. Egy jobb eredmény esetén valószínűleg újabb évtizedekig meséltek volna az apukák fiaiknak a szocreál betonon (najó, ez valószínűleg nincs így, nem sima beton, és végképp nem szocreál, de romantikusabb a kép így, nem?) ücsörögve egy harmadosztályú bajnokin, hogy bezzeg, mikor a címvédő Real itt járt…
Mondjuk, szerintem nincs ok panaszra. Oké, a Királyi Gárda az uralkodó alteregóját küldte vizitbe, de a „hasonmás” így is elég volt, a hazaiak pedig a nagy arányú vereség dacára is tisztesen álltak helyt. Az pedig hót ziher, hogy ha a lelátón nem is, de Oscar Munoz otthon még sokáig meséli majd, hogyan válaszolt Varane fejesből szerzett vezető góljára, hogyan fordult le (ki másról?) Arbeloáról, a Világbajnok védőről (hallom ám, hogy kuncogtok, na!), és zúdított egy kiváló lövést a kirontó Keylor mellett a kapuba… A baj meg annyi, hogy ennyi volt, megcibálták a közmondásos oroszlán bajszát, aki ettől – ha fel nem is ébred, de úgy fordult a másik oldalára, hogy ezzel agyonnyomta az ott tobzódó hazaiakat.
Ha a másik oldalról nézzük, azt kaptuk, amit vártunk. Semmi extra, be sem nevezett extraklasszis (mennyire lehetett ideges Cé szerintetek? Egy Cornellànak vajon hány gólt lőhetett volna?), a játék minden elemében jobb gigász, duplázó bekk, sertepertélő sztárok, melyek issssszonyatos labdabirtoklás mellett különösebb extra nélkül hoztak egy megfelelő eredményt, ami biztosítja, hogy a visszavágó.. nos, ezt már formalitásnak sem nevezném. Csicsa és Marcika góljai végleg lerendezték a párharcot.
Viszont elnézve a Cornellà játékosainak arcát a meccsen – no, ezek a srácok meggebednek majd, hogy bekerülhessenek a Bernabéuban fellépő kezdőbe. Legyen bármi a vége, nagy ajándék lesz.
