Szerelem – újratöltve

Régen volt 1998. Amikor először szurkoltam a Real Madridnak. A (hatalmas) Lippi-féle Juventus ellen a BL döntőben. Ráadásul ez akkor csak erre az egy meccsre volt igaz, hiszen madridistának közel sem nevezném azt a gyereket, aki akkor voltam. Még kellett két-két és fél év, hogy egy életre elkötelezzem magam a Világ Legnagyobb Klubja mellett. Azóta rengeteg hegycsúcs és mély völgy volt ebben a közös kapcsolatban, de olyan helyzetbe, mint Zidane második edzői időszaka, soha nem kerültem: nem tudtam szeretni a csapatot, de nem tudtam elengedni sem. Törés volt bennem, mint ahogyan sok – bocs, de igaznak tartom  a jelzőt – gondolkodó madridistában is. Zidane egy legenda, egy örök arany oldal a klub történelmében játékosként és az első edzői időszaka miatt is. Ám a második időszaka alatt egy teljesen más struktúrájú kerettel nem tudott jól dolgozni. És sokan ezt láttuk és nem volt elég, hogy „de ő Zidane, nála jobban senki nem tudja és a játékosok a hibásak, blablabla” izzadságszagú magyarázkodás, mert hiszem, hogy a gondolkodó madridista olyan ritka állatfaj, amely más bajnokságokat, csapatokat is követ pusztán kíváncsiságból, megszokásból, de akár unalomból is. És láttuk, hogy gyengébb képességű játékosokból milyen ötletes/dinamikus/fegyelmezett/domináns focit lehet összerakni és nem értettük, hogy Zidane miért nem változtat, hiszen már nem volt meg CR mindenkit magával húzó szuperereje és nem volt elég már a lassú, kiszámítható kézilabdás elvek szerinti labdajáratás és a random pontosságú, de fájóan gyakori beívelés, mint koncpeció a támadásra. Láttam, hogy máshogy, más játékkal a keretben és az egyénben lévő potenciált ennél jobban/szebben/hatékonyabban ki lehetne használni. De hosszú hónapokon át csak ez jutott. Nekünk. Egy rossz, felmelegített kapcsolat recsegése.

Mindeközben érdekes volt megfigyelnem magam-magam: eltávolodtam a csapattól, gyakran a telefont ba*akodtam a meccsek alatt, mert nem érte el az ingerküszöbömet az a fajta foci, amit toltak a srácok és eltávolodtam a blog közösségétől is. Nem értettem egyet sem a hithű ZZ-fanokkal és nem értettem egyet azokkal sem, akik mindenért is ZZ-t okolták. Körül néztem és nem láttam azokat, akik úgy gondolják, hogy mindenből egy kicsi kell az élethez, a sikerhez a fociban. Láttam azokat, akik menedzserjátékosként terveztek, kommenteltek; akik projektmenedzserként mindig a ‘majd fejlődés’-ben gondolkodva a jövő játékosait akarták, akik a ‘most’ játékosait a múltba sorolták. Egyik nap jók, másnap már nem.

Solari edzősége alatt sokat dícsértem Vinit, mert láttam benne a potenciált. Egy-egy megmozdulásban. Rohadtul nem érdekelt, hogy ha nem jött össze neki az, amin láttam, hogy ez zsigerből, tehetségből jön. De telt az idő és tapasztaltam, hogy egy iszonyat fiatal játékosnak épp csak pár hetet, esetleg hónapot adnak az emberek, mert ennyi a ‘türelem’. A saját példám a legjobb tükör számomra, hogy hiába számítottam helyi szinten tehetségesnek és a haverok között rohadtul ment a foci 14 évesen, a nagycsapatba kerülve az első pár héten az edzésen csetlettem-botlottam. Egyedül a futás ment rendesen. Aztán hiába ment jól már edzésen, a meccseken sokat hibáztam és nem értettem, miért nem tudom megcsinálni, amire egyébként képes vagyok. Aztán nem értettem, hogy ha a meccsek többségében már megy a játék, a rangadókon miért nem megy. Aztán hipp-hopp 23 éves lettem és soha nem éreztem, most figyelj: a nyugtalanságot. A félelmet a rossz megoldástól. Sőt, megtanultam, hogy ha elbaxok egy olyan dolgot, amiben jó vagyok, akkor abban a pillanatban felejtsem el, mert tudom, hogy mire vagyok képes és a következő esetnél, amely akár pár pillanaton belül is jöhet, már sikerül.

Mi kellett ehhez? Idő. Sok, sok, sok és még annál is több lejátszott meccs.

Amikor láttam, hogy nincs értelmes akár Vini mellett kardoskodni, hogy még kell neki idő, hiszen a potenciál vitathatatlanul benne van, akkor ismét távolabb éreztem magam ettől a helytől. Hiányzott a holisztikus látásmód, a tolerancia és rohadtul elég volt a megmondó emberek megmondásaiból, a régen minden jobb volt hamis illúzióját visszaböfögő kommentekből (nem, nem volt minden jobb, de majdnem minden más volt) és nem akartam a tizedik projekt tervet átbeszélni, hogy hol szabtuk el Zidane miatt a fiatalokat és Perez miért a legnagyobb vírus a klub számára, mert egyik sem igaz így. Nem fekete, nem fehér.

És sajnálom, hogy ez a világ ilyen: népszerű gagyiságok, eldobható értékek, pótolható érzések, kibékíthetetlen ellentétek, kétpólusú szemlélet, amely szinte minden területén megjelenik az életnek mostanában – és nem csak itthon.

Áh…

‘Carlo már lejárt lemez. Utánunk már csak lefelé ment az útja. Látjátok, már a Bayernnel sem ment neki igazán.’

Ez is milyen ostobaság már?

Ancsa jó edző. Az, hogy sikeres lesz-e ismét nálunk, az több összetevőn múlik. Volt nekünk blogbejegyzésünk, hogy a Napoli és az Everton kispadján – ennek a két csapatnak a lehetőségeihez mérten – milyen eredményeket ért el. Ez a másik vesszőparipám. Amikor az emberek nem tudják, mit nem tudnak, de legalább fennhangon kinyilatkoztatnak, amikor almát hasonlítanak össze körtével. Amikor kizárólagosság van: a siker = kupa/bajnoki arany. Holott ez sem ilyen egyszerű. A foci mellett az F1 a másik kedvenc sportom. Ott is kiröhögik, ha valaki világbajnoki címet kér számon borzasztó tehetséges pilótákon, akik soha még csak topcsapat közelében sem voltak. Más a célja egy középmezőnybe tartozó csapatnak/klubnak, megint más a tabella végére jósoltnak és persze más egy topcsapatnak. Mi a siker? Ugye, hogy nem csak az első hely.

Carlo nem felejtette el, hogy mit követel a topfutball. Az is lehet, hogy a keze alatt összeérik egy remek csapat a mostani keretből. Nem tudhatjuk még.

Ám van, amit tudhatunk már most is.

Míg Zidane csapata biztonságra törekedett, addig Carlo csapata (amely Alabát kivéve ugyanaz, mint ZZ kerete) progresszív focit játszik. Rengeteg a támadóharmadba lőtt passz. Ezek jó hívószavak: biztonsági foci, progresszív támadójáték. Carlónak van még egy fontos hívószava, talán emlékeztek rá: egyensúly.

Ha ez meg lesz és az egyéni teljesítmények javulnak, akkor ez a csapat nem csak Spanyolországban lesz veszélyes.

Igen, az egyéni teljesítmények… A válogatott szünetről Casemiro totál fáradtan jött vissza. A Celta első gólja előtt már kétszer adta el a labdát saját térfélen bántóan könnyen. Fejben nem volt toppon, ami nem is volt elvárható tőle. Fizikailag is volt gondja, de ez a kisebbik probléma, mert ezt Pintus helyre teszi.

Ami nagyobb gond, hogy Nacho a szezon kezdete óta gyenge védekezésben. Rossz helyezkedés, rossz megoldások. Ezen Pintus sem segíthet.

Nézzük, mi is volt a meccsen – szigorúan lelkes szurkolóként: az első percek bambáskodásai előre vetítették, hogy hamarosan ordanáré mocsok malac gólt ajándékozunk a Celtának. Így is lett. Ami ezután történt, már rögtön kedves volt a szívemnek: a csapat reagált. ATAKKKK!!! Nem tököltek, hanem mentek előre, céltudatosan lőtték fel a passzokat, játszották le a játékokat és ami a legjobban tetszett: vállalták az egy-az-egy elleni párharcokat. Nem csak Vini, Hazard, de San Lukita, Fede is. Ez olyan játékelem, amit nagyon hiányoltunk a csapattól évek óta. Jó látni és megélni. A csapat támadásban ötletes, váratlan és változatos: kiugratás, kényszerítő, beadás, átlövés, egyéni támadás. Készüljön fel erre az ellenfél, ha tud!

A kontrákra persze rá kell feküdni, mert azt minden domináns csapatnak be kell kalkulálnia, hogy minden meccsen kétszer-háromszor közvetlen veszélybe kerül a kapuja, ha labdát veszít az ellenfél térfelén. Az ilyen helyzetek mérsékléséhez kell egy jobban teljesítő Casemiro. Vagy egy Camavinga. De Carlo olasz és olasz edző nem tesz ilyen posztra fiatalt, csak ha nincs más opció.

A második Celta gól után azt hittem, hogy megroggyan a csapat, mégis: mégsem. Vagyis a mentális felkészítés minimum elfogadható volt a stáb részéről.

A második félidő pedig maga volt a csoda számomra, mondom, hogy miért: bert beszippantott a csapat. Nem vettem kézbe a telefont, nem váltogattam a csatornákat. Figyeltem és örültem. Ez már az a foci, amit jó élvezni szurkolóként. Ebben már nem a hideg profizmus van többségben, hanem a vágy, hogy nyerni akarunk és focizni akarunk. Tudok lelkesedni – újra. Mert elhiszem, hogy olyat látok majd a srácoktól, amiért érdemes nézni a meccseket. Akkor is, ha nagyon jól tudom, hogy nem nyerünk mindig.

Ez már nem minimalista futball:

Az első négy forduló alapján a legtöbb kapuralövést (értem ezalatt: kapura lövés, fejelés, vállalás, sirály nyakáról odapattanó…) a Real Madrid indította (67), a második az Atletico Madrid és a Betis (57-57), a Barcelonának 29. Miénk a legtöbb kaput eltaláló lövés (25), érdekes, hogy az Atleticonak csak 14 ilyen lövése van. Tanulságos, hogy a leghatékonyabb csapat a Barca jelenleg: a kapura lövéseinek (29) 48%-a kaput is talál, nálunk ez 37%. Ezek alapján nem is akkora meglepetés, hogy a Barca a leghatékonyabb csapat jelenleg: kaput eltaláló lövéseiből többségében gól születik. Viszont az elmúlt évek gólínségét letudva nem csak mennyiségben, de hatékonyságban is ott vagyunk a katalán csapat mögött.

Ez pedig szerintem nem csak a számok alapján, de látványban is átjön.

Nektek is?