Lappang a vírus szerte a világon, az élet pedig mintha megállt volna pár pillanatra. Fociból is csak ismétléseket láthatunk – ez adott ötletet az alábbi poszt megszületéséhez. Éljük át újra együtt kedvenc klubunk egy korábbi nagy pillanatát: La Octava, azaz a Nyolcadik megszerzését!
2000. május 24-ét írtuk ekkor. Hogy a fiatalabb rajongók is kontextusba tudják helyezni: a kezdőcsapatba ebben az évben robbant be a meccs előtt pár nappal mindössze 19.(!) születésnapját ünneplő Iker Casillas. De Raúl is még csak 23. évét taposta.
Szomorú apropó, hogy az akkori elnök, Lorenzo Sanz pont a múlt héten hunyta le örökre a szemét, nyugodjék békében. Ő volt az, akinek az elnöklése alatt 32 év után sikerült végre újra elhódítani a legrangosabb európai kupát. Gondoljunk bele, egy évtizeddel ezelőtt mi 12 év után már úgy ki voltunk éhezve, mint oroszlán alfahím a hónapokig tartó szárazság után…
Belevágva az írásom lényegi részébe, kezdjük a Madrid szezonelemzésével.
1999 nyarát írjuk. Az előző szezonban a Real csak második lett a Barcelona mögött a bajnokságban, plusz a BL-ben is a negyeddöntőben estek ki – ráadásul címvédőként – a Dinamo Kijev ellenében. Hogy még rátegyek egy lapáttal, a kupából az elődöntőben estek ki a Valencia ellen úgy, hogy a némileg tartalékosan bevállalt első meccsen 6-0-ra ütötték ki kedvenceinket a denevérek.
Nem meglepő tehát, hogy nem volt épp rózsás a hangulat a csapat háza táján, és ezt olyan igazolásokkal próbálták ellensúlyozni, mint Steve McManaman (Liverpool), Nicolas Anelka (Arsenal), Míchel Salgado (Celta Vigo) vagy Iván Helguera (Espanyol). A távozók közül Clarence Seedorf (Inter), Predrag Mijatovic (Fiorentina), Christian Panucci (Inter) és Davor Suker (Arsenal) neve emelkedik ki – vegyük észre, ők mindannyian alapemberek voltak a 98-as BL-győzelem idején.
Toshack edző felé már ekkor, ’99 nyarán sem volt feltétlen a bizalom, amiben nyilván az előző szezon eredményei óriási szerepet játszottak. Ekkor azonban még lehetőséget kapott a javításra.
A türelem november közepéig tartott, eddigre a Madrid túl volt egy 8 meccses nyeretlenségi sorozaton a bajnokságban, a walesi edző ráadásul az elnökkel és a játékosokkal is összekülönbözött – nem volt maradása.
Utóda az a Vicente del Bosque lett, aki ’94-ben és ’96-ban már irányította beugróként pár meccs erejéig az első csapatot, de eddig a pillanatig inkább az utánpótlásban tevékenykedett. Arról, hogy ő később mit, miket ért el, talán felesleges is írnom… 🙂 Azért néhány eredmény a teljesség igénye nélkül: kétszeres BL-győztes, VB- és EB-aranyérmes, kétszeres spanyol bajnok.
Érkezésekor a Madrid a 8. helyen állt a bajnokságban, a BL-ben pedig túl volt az első csoportkörön.
Itt iktatnék közbe egy kis történelmi kitekintést a most értetlenül néző fiatalok kedvéért. Mi az, hogy első csoportkör? Nos, egészen a 2002-03-as szezon végéig két csoportkör volt a BL-ben, a második csoportkörből pedig rögtön a negyeddöntőbe jutottak a legjobbak.
Most, hogy a Real helyzetét megvizsgáltuk, nézzük meg, hogy jutottak el a csapatok a vizsgált döntőig:
Legyünk sportszerűek, adjuk át a kezdeményezést az ellenfélnek.
A Valencia ’99 augusztusában a Bayern München, Rangers, Eindhoven triót kapta ellenfélül. Nagy meglepetésre ezt a kört az első helyen abszolválták veretlenül, egy győzelemnyi ponttal megelőzve az előző évi döntős bajorokat is.
A második körben a Manchester United, Fiorentina, Bordeaux hármassal sorsolták össze a Túria-parti klubot. Mivel hazai pályán a három meccsen gólt sem kaptak, és pontot is csak a vörös ördögök ellen hullajtottak, így viszonylag izgalmak nélkül jutottak a negyeddöntőbe az angolok mögött.
Itt két meccsen magabiztosan kerekedtek felül a korszak egyik nagyvadjának számító Lazio együttesén, hogy aztán az elődöntőben ugyanígy 5-3-as összesítéssel múlják felül a Barcelona együttesét.
A mieink már némileg kalandosabb útvonalon jutottak a Stade de France gyepére. Az első csoportkörben a Porto, Olympiakos (magyar írásmód szerint Olimbiakósz…), Molde hármast sikerült megelőzni. A norvégok ellen már itt is becsúszott egy figyelmeztető vereség, de ennek ellenére csoportelsők lettek kedvenceink.
A második csoportkör már sokkal izgalmasabban alakult. A Valencia által megelőzött Bayern, az előző évben mieinket búcsúztató Dinamo Kijev és egy újabb norvég csapat, a Rosenborg alkotta a második csoportkör ellenfeleit. A negyeddöntőbe végül úgy sikerült bejutni, hogy azonos pontszámmal, de jobb egymás elleni eredménnyel előztük a második helyért az ukránokat.
Hogy aztán a negyeddöntőben a címvédő Manchester United-et 3-2-es összesítéssel, Raúl duplájával és Keane öngóljával búcsúztassák. Következett a bajor sztárcsapat, akikkel szemben a második csoportkör során már kétszer vereséget szenvedtek, ráadásul mindkétszer 4 kapott góllal. Végül őket is 3-2-es összesítéssel múlták felül, Anelka 2 góljának is köszönhetően.
Így tehát a párizsi gyepen a Real Madrid és a Valencia csapata találkozhatott, hogy összecsapjon a nagyfülűért. Raúl kontra Mendieta, Casillas kontra Canizares, del Bosque kontra Cúper.
Végre megérkeztünk a Stade de France-ba, de a meccs előtt még egy dologról meg kell emlékeznünk. A klublegenda csapatkapitány, ifjabb Manuel Sanchís és a szintén legendás csapatkapitány-helyettes, Hierro is csak a padon kezdett. Előbbi kora (35-öt töltötte előző nap), utóbbi a szezonbeli sorozatos sérülései miatt. A karszalagot a döntőben így a harmadik számú kapitány, Fernando Redondo viselhette.
A kezdőcsapatok az alábbiak szerint alakultak:
Valencia: Canizares – Angloma, Djukic, Pellegrino, Gerardo – Farinós – Mendieta, Kily González – Gerard – Angulo, Lopez
Real Madrid: Casillas – Helguera – Salgado, Karanka, Campo, Carlos – McManaman, Redondo, Raúl – Morientes, Anelka
Nem, nem elírás. Egyrészt Raúl tényleg a középpályán kapott szerepet, és lényegében középső középpályásként játszott. Másrészt Helguera annyival hátrébb helyezkedett a meccs nagy részében a Karanka-Campo párosnál, hogy ezt nem lehet a ma megszokotthoz hasonló háromvédős rendszernek hívni. Ez bizony, bármennyire fura is ezt a Madrid kapcsán leírni, egy ötvédős rendszer volt, ahol Helguera szűrő volt a két középhátvéd mögött.
A Valencia indította útjára a labdát.
Az első pár percből kiemelendő egy szöglet, amit Mendieta tekert a léc fölé. Emellett egy Roberto Carlos-féle elfutás, amit egy pontatlan passz zárt le.
Ha valaki a mai focihoz szokott szemmel megnézi a meccs első öt percét, valószínűleg meglepődik majd azon, hogy egyrészt mennyire offenzív mentalitásban futott ki mindkét csapat a gyepre; másrészt pedig mennyire passzív mindkét együttes középpályája. A Valenciánál még csak-csak felfedezhető egy-két kreatívabb megoldás Mendieta vagy Kily González részéről, madridi oldalon azonban a Redondo, McManaman, Raúl sor vajmi keveset vállalt a játékból ebben az időszakban.
Nem lehetne azt mondani, hogy az első negyedórában bármelyik együttes irányította volna a mérkőzést. A Real többnyire hagyta a Valenciát elfutni a védelmi vonaláig, hogy aztán onnan egy szerelés után indulhasson az ellentámadás. A narancsmezesek pedig a pálya minden pontján próbálták megszerezni a játékszert, még ha nem is Klopp-i gegenpressing alkalmazásával.
Egyéni teljesítmények terén számomra eddig a pontig két meglepő akadt madridi oldalon: az első, hogy Redondo a testfelépítése ellenére mennyire könnyen változtatta a mozgása irányát, a második pedig az, hogy Anelka milyen fürge és technikás volt még ekkoriban (főleg későbbi önmagához képest).
Az első komolyabb helyzetre a 16. perc végéig kellett várni: ekkor Raúl középre nyesett labdájára a francia csatár érkezett üresen, de léc alá tartó fejesét Canizares szép mozdulattal paskolt fölé.
A szögletből ellentámadást vezethetett a Valencia, melynek végén Casillasnak kellett fognia egy tizenhatoson kívüli Mendieta-lövést. Eztán pedig rögtön egy Carlos-Raúl-Carlos támadás futott a balon, a beadás viszont nem talált embert.
Érdekes volt látni, hogy egy BL-döntő első harmadában ekkora iram legyen. Valamint azt is, hogy mekkora üres helyek tátongtak a középpályán. Volt, hogy húsz méter átmérőjű körben nem volt senki.
A 19. percben Claudio López lövése zúg nem sokkal mellé egy szöglet után.
A támadósor kémiájáról egy pár gondolat. Az első játékrészben Anelka volt a csapat legtöbbször helyzetbe kerülő játékosa, mégis, érzésre valahogy kilógott a csapatból. A többiek igyekeztek minél gyorsabban Canizares kapuja elé fejlődni, ő sokszor inkább meghúzott egy, vagy inkább több cselt. Bár ezek többsége sikeres volt, a támadásokat szinte kivétel nélkül lassította. A bajnokságbeli gyenge góltermése mellett talán ez lehetett az oka, hogy egyetlen szezon után távozott.
A következő tíz perc komolyabb helyzet nélkül telt el, de ekkor már sokkal aktívabb lett mindkét oldal középpályája. Majd a 31. percben Carlos dobta be a labdát, Morientes középre ívelését McManaman gurította kapásból, Canizares bravúrral tolta ki.
Ettől az egy helyzettől eltekintve erős mezőnyjáték folyt a pályán. Mindkét csapat jobban ügyelt a védekezésére, mint a támadásaikra, így ebben az időszakban a pálya középső harmadára koncentrálódott a játék. Volt egy-két alkalom azonban, amikor az egyik vagy másik oldal defenzív részlege hibázott, egy ilyenből kapta Salgado a meccs első sárga lapját egy méterekről történő, ma már szinte biztosan piros lapot érő, Angulo ellen elkövetett becsúszásért.
Rögtön a szabadrúgás utáni felívelésnél a Carragher-hasonmás Gerardo rántotta le Anelkát szintén egy sárga kártyáért cserébe. A szabadrúgásból pedig megszerezte a vezetést a Madrid!
Roberto szabadrúgásába egy védő teszi bele a lábát, amely így Salgadóhoz pattan. Ő Anelkát választja, akinek a beadásába belelépnek. Azonban pont Míchelhez kerül vissza, aki a védővel való birkózás közben a másik oldalra ível, Morientes pedig a védőjét megelőzve a rövidbe fejel, 1-0.
A félidő hátralévő részében igazán említésre méltó már nem történt. A vezető gól ellenére kiegyenlített játék folyt a pályán, és semmiképp sem beszélhettünk a Madrid fölényéről.
Csere nem történt egyik oldalon sem a szünetben.
A 49. percben Anelka futott el lendületből a védője mellett, de éles szögből leadott lövését Canizares védte.
Az az első 4-5 perc után egyértelművé vált, hogy a Valencia hajt a győzelemért. Ez helyzetekben kevésbé mutatkozott meg a részükről, abban viszont annál inkább, hogy a Real több kontrát is vezethetett.
Az első negyedórát kihúzza komolyabb Valencia-helyzet nélkül a Real. Amely szinte kizárólag az előny megőrzésére koncentrált az 50. és a 60. perc között.
A 62. percben Raúl próbálta átemelni Canizarest, de a korábbi Real-kapus résen volt.
A 67. perc elején viszont szinte a semmiből duplázza meg előnyét a királyi gárda. Roberto Carlos óriási bedobását a tizenhatos vonala elé fejelik ki a védők, McManaman pedig az első félidő után megint egy kapáslövéssel jelentkezett. Akrobatikus mozdulat volt, a Valencia kapusa nem védhette, 2-0.
Erre reagálva Cúper beküldte a román támadót, Iliét Gerardo helyére, tehát formációt is váltott az ellenfél. Az eddigi 4-4-2 gyémánt helyett tehát egy 3-4-3-as formáció lett – papíron. A pályán ugyanis igen szervezetlenül helyezkedtek a narancsmezes játékosok.
A 72. percben Angulo nem találta el a labdát ziccerben – mentségére szóljon, nem volt egyszerű helyzet, levegőből, kapásból kellett volna elpöccintenie az egyébként remekül helyezkedő Casillas mellett.
Majd még ugyanebben a percben del Bosque is cserélt egyet, Morientes helyére a középpályás Sávio érkezett, így Raúl végérvényesen feljebb léphetett a támadósorba Anelka mellé.
A 75. percben pedig eldőlt a meccs. Egy Valencia-szögletnél minden mezőnyjátékos a Real tizenhatosa környékén helyezkedett. A labda a pár perce pályán lévő Sávióhoz került, aki indította a saját térfeléről rajtoló Raúlt. Minden védőnél előrébb helyezkedett, így a kezdőkörtől zavartalanul szaladhatott Canizares kapujára. Nem tudták tartani vele a lépést, a végén pedig az elfekvő spanyol hálóőrt is kicselezte, és a kapuba beszaladó védő, Djukic lábai mögött a hosszúba helyezett, 3-0.
Az arcokon ekkor lehetett látni, hogy eldőlt a meccs. Cúper edző rezignáltan ült a padon, del Bosque pedig diadalittasan üvöltött fel a harmadik gólnál. A pályán lévő Valencia-játékosok arcán sem feltétlenül csak a motiváció vonásait lehetett felfedezni.
Persze azért becsületesen küzdöttek a becsületgólért, de fegyelmezetten zártak a blancók.
A 80. percben érkezett pályára Anelka helyett a klublegenda Sanchís. Zúgott a lelátón a Campeones!
Majd a 85. percben Salgado helyére Hierro érkezett, hogy elképesztő számú, 5 középső védővel (Campo, Helguera, Karanka, Sanchís és Hierro) tartsa az eredményt a madridi gárda. Campo húzódott ki egyébként jobbra.
A maradék időt amerikai focis hasonlattal lepörgette a Madrid. Pár apróbb helyzetet feljegyezhettünk, mint egy tizenhatoson kívülről eleresztett Sanchís-fejes vagy egy Hierro szabadrúgás.
Megvan a Real Madrid nyolcadik BL-címe, és ezzel a habfehér alakulat lett az első, amely több BL-győzelmet is fel tud mutatni.
Nem akarok túl részletesen belemenni, mert szerintem a mostanában megszokotthoz hasonlóan ez esetben is a mentalitás döntött a mieink javára. De azért minimálisan muszáj érintenünk, még ha ismételni is fogom pár korábban leírt gondolatomat.
Kezdjük a hadrendekkel!
Azzal, hogy Vicente del Bosque az 5-3-2-es hadrend mellett döntött – ahogy egyébként az egyenes kieséses szakasz többi meccsén is -, lényegében előre feladta a középpályát. Tette mindezt annak tudatában, hogy a széleken Salgado és Carlos végignyargalják a meccset, Redondo és McManaman pedig technikai készségüknek hála „emberhátrányban” is képesek jelenlétet teremteni a középső harmadban. Ezzel viszont nyert egy plusz embert a védelembe, Helguera szűrőként figyelhetett a kiugró támadókra. Raúl pedig az összeköttetés volt a középpályás duó és a Morientes-Anelka páros között. (Igaz ez úgy is, hogy védekezésnél egyértelműen középső középpályás pozícióban tetszelgett.)
Cúper taktikája egyébként egy 4-4-2 gyémánt volt, ahol a legfontosabb szerepek Mendietára és Lópezre lettek osztva: előbbi a játékszervező, utóbbi a befejező funkcióját töltötte be.
Mint már korábban említettem, a középpálya lényegében üres volt. Ez abból adódott, hogy a Madrid részéről a széleken, Salgado és Carlos révén történt főként az előrehaladás, és ilyenkor McManaman és Redondo/Raúl is melléjük húzódott ki segíteni; valenciai oldalon pedig Mendieta és González is inkább a szélekről indult.
A második gólig két egyenlő fél párharca volt, bár az igaz, hogy helyzetek terén a Real kiemelkedett. Ez szerintem annak köszönhető, hogy míg a két – de Raúllal inkább 3 – támadóra 4 valenciai védő jutott, addig az ő két támadójukra 5 madridi védő. Ezen az ötösön pedig nagyon ritkán jutottak csak át.
Valenciai oldalon egyértelműen Mendietát emelném ki a meccs egészét tekintve. Nem csak a helyzetek kidolgozásában, hanem azok befejezésében is ő volt az egyik legaktívabb.
Madridi oldalon nehezebb egy játékost kiemelnem. Ha muszáj, akkor Redondót mondanám, aki – főként technikai tudásának köszönhetően -rengeteg egy az egy elleni párharcot nyert meg, ezzel területet és előrehaladást nyerve a madridiaknak, de én inkább hozzávenném még a Salgado-Carlos duót is. Előbbi szintén kiemelkedő mennyiségű nyertes párharcot mutathatott fel, utóbbi pedig fáradhatatlan dinamizmusával határozta meg a baloldali támadásokat.
Vegyük észre, hogy a gólok nem kidolgozott akciók eredményei: az első egy szabadrúgás, a második egy bedobás, a harmadik pedig egy ellenfél-szöglet utáni kontra után született. Nem állíthatjuk tehát, hogy a Valenciát a földbe döngölték volna kedvenceink a támadásaikkal – szimplán kihasználták az adódó hibákat.
Talán elfogult vagyok vele szemben, de nem mehetünk el szó nélkül Raúl és az ő szerepe mellett sem. Ha kellett, Redondóval egy vonalban védekezett, de többnyire persze inkább a támadásokban és azok építésében játszott óriási szerepet. Ha kellett, mélységből indított, ha kellett, ő maga sprintelt a labdáért az alapvonalig; előfordult mindkét szélen és középen is. Bár „csak” egy gólt szerzett, legjobb meccsei egyikét láthattuk.
Bár nem taktikai elem, de még utolsó Madrid-kapcsolatú gondolatként ide kívánkozik leginkább: aki azon tanakodik, hogy Marcelo vagy Roberto Carlos volt-e a jobb fénykorában, vessen egy pillantást erre a meccsre! (Vélemények jöhetnek, sőt, jöjjenek kommentben, de nálam ez a kérdés eldőlt.)
A Valencia részéről talán az egyetlen dicsérendő, hogy Mendieta mekkora mérkőzést játszott – Cúper viszont szerintem ezt egy csöppet elmeccselte. A támadósorból López túl gyakran kellett visszalépjen, Angulo pedig nem emlékszem, hogy kapott volna használható labdát a 90 perc alatt a kapu előterében, és erre nem reagált időben az argentin mester. Az, hogy McManaman gólja után beküldött egy támadót egy védő helyére, már csak eső után köpönyeg volt.
Miért esett erre a meccsre a választásom?
Akik követik már egy ideje a blogot, azok tudhatják, hogy 2002 környékén kezdtem el szurkolni a csapatnak. Szerettem volna egy olyan meccset bemutatni, ami ezen korszak előttről való, hűen tükrözi a klub hagyományait, de azért vannak még számomra ismerős arcok a játékosok között.
Látni akartam gyerekkori kedvenceimet a csúcskorszakuk körül, a két szóba jöhető meccs közül pedig egyértelműen ez kecsegtetett izgalmasabb cselekménnyel (a másik a két évvel korábbi döntő lett volna). Meg, ugye, ezen volt Raúl-gól, ráadásul nem is egy csúnya darab.
A találkozó megtekintése után azt kell mondanom: ha a Decima elnyerésében szerepet játszott Mourinho és az ő taktikája, akkor a galaktikus csapatunk sikereinek is ez a csapat fektette le az alapjait.
Végezetül következzék a mérkőzés összefoglalója, de mindenkit csak bátorítani tudok, hogy így a #maradjotthon idején szánjon rá 90 percet, és nézze meg a teljes mérkőzést, vannak tanulságos elemei (pl. egy bizonyos megosztóoldalon elérhető 🙂 ). Főleg, ha még nem láttátok korábban. Akik pedig látták élőben, azok kommentben javítsák már kérem azokat a hibáimat, amiket a nem megfelelő dokumentálás esetleg okozhatott!
Elnézést kérünk a hosszú kimaradásért az utolsó posztunk óta, reméljük, ez az anyag kárpótol titeket a várakozásért. Vigyázzatok magatokra, és tartsátok be a korlátozásokat, hogy minél hamarabb visszazökkenhessünk a régi kerékvágásba!
Felhasznált források:
Hala Madrid!
Abból a szempontból különös a vasárnapi esti El Clasico, hogy semleges pályán kerül megrendezésre, és…
A Spanyol Szuperkupa négy csapatosra bővítése, és Dzseddába kiszervezése a mai napig komoly indulatokat vált…
A Real Madrid gárdája is csatlakozik a Copa del Rey idei kiírásának küzdelmeihez. Egy meglepetés…
Mint ismeretes egy elmaradt mérkőzést pótlunk ma. A Valencia környéki áradásos katasztrófa miatt kért halasztást…
Bizonyos szempontból a katari Interkontinentális Kupával lezárult a tavalyi szezon. A lehetséges 6 kupából ötöt…
A FIFA - UEFA maffia páros egy kupából kettőt gyártott, szinte jelentéktelenre fogyasztva a maradék…
View Comments
Your point of view caught my eye and was very interesting. Thanks. I have a question for you. https://accounts.binance.com/en/register?ref=P9L9FQKY