Klasszis-e a klasszis?

A futballrajongó népek körében örök érvényű vita, hogy klasszis-e egy játékos vagy nem, és ha igen, akkor miért nem. Nem szükséges messzebb mennünk kis blogunk kommentszekciójánál, ahol időről időre fellángol a vita van Nistelrooyról, Higuaínról, Casemiróról, vagy épp másokról. Járjuk tehát körbe a témát, hogy kiderüljön, van-e valakinek igaza.

Definiáljunk

Bakos Idegen szavak és kifejezések szótárát fellapozva a klasszis szónál, a sportban használt jelentése a szónak: „kiváló, kiemelkedő sportoló”. Ennek megfelelően a világklasszis egy olyan sportember, aki az egész világon kiemelkedőnek számít valamiben. Ez a sportok komplexitásától függően specifikálható.

Egy sportoló képességeit alapvetően 3 fő kategóriába tudjuk besorolni: fizikális adottságok, mentális adottságok, és az adott sport által megkívánt technikai kvalitások. Azonban a fő kategóriákba sorolható alkategóriák a sportágak komplexitásától függően eltérnek, és a prioritások is máshova helyeződnek. Vizsgáljuk ezt meg a 100 méteres síkfutás és a labdarúgás példáján. A fontos veleszületett fizikai paraméterek (magasság, végtagok hossza, izomtömeg, izomösszetétel, fizikai állóképesség etc.) hasonlóak. Ám míg a futballban ezeket a technikai és mentális paraméterekkel ellensúlyozni lehet, sőt, akár világklasszissá is válhat egy sportoló a fontosabb fizikai paraméterek hiányában (például Iniesta, Modric); addig a rövid távú futószámokban ezek kompenzálhatatlanok pusztán technikával és mentális felkészültséggel. Természetesen ezek ott is rendkívül fontosak, azonban inkább a fizikális tulajdonságok kidomborítását szolgálják. A futball magasabb szintjein azonban pusztán egy fő kategóriában való kiemelkedő teljesítmény ritkán elég. A világ leggyorsabb embere is csak az ausztrál első osztályig vitte. És a szerződtetésében feltehetőleg nem csak a futballtudása és a sebessége, hanem a vele járó marketing- és médiajelenlét is szerepet játszott.

Közelítve a futball felé, bontsuk ki a főbb kategóriákat röviden, hiszen a továbbiakban ezek mentén barangolunk. A fizikális adottságokat két nagyobb csoportba oszthatjuk: állandó és változtatható. Az első kategóriába tartozik fentebb már említett magasság, végtaghossz, izomösszetétel. A változtatható, avagy fejleszthető tulajdonságok: gyorsulás, végsebesség, vertikális emelkedés mértéke és sebessége, agilitás, egyensúlyérzék, izomtömeg. A mentális adottságokat egy fokkal nehezebb megfogni, de azért megpróbálkozhatunk vele: koncentráció, megérzések, higgadtság, agresszió, ’látás a pályán’, döntéshozatal, munkamorál, helyezkedés (támadó- és védőoldali, illetve kapus), csapatszellem, reakcióidő, reflexek, vezetőszellem, kiegyensúlyozottság, kommunikáció, testhasználat, ’ösztönös zsenialitás’.

A technikai képességeket tovább bonthatjuk aszerint, hogy a játék mely elemében fontosak. Gólszerzési képességek: lövőerő, lövőtechnika, fejelés, direkt szabadrúgások. Passzolási képességek: rövid passz, hosszú passz, passzolási technika, szögletek, indirekt szabadrúgások. Labdabirtoklási képességek: labdaátvétel, labdavezetés, cselezési készség. Védekezési képességek: szerelés, becsúszás, fejelés, közbelépés. Kapus képességek: labda megfogása, vetődés, lábbal történő védés, kifutások, beívelt labdák, 11-esek védése. És van néhány olyan képesség, amit egyik kategóriába sem tudtam kizárólagosan besorolni: gyengébbik láb, nagy bedobás.

Klasszis

Az eddigi felvezetés célja – ahogy az egész írás célja is – egy rendkívül nehéz téma: egy szubjektív dolgot objektivizálni. Ez természetesen nem fog mindenkit meggyőzni mindenről, sőt, az is lehet, hogy senkit semmiről. Hiszen a szurkolók egy részében máig élnek a régi berögződések amelyek a gyerek-, ifjú-, vagy fiatal felnőttkoruk óta bennük vannak a futballal és a játékosokkal kapcsolatban. Sőt, nem csak a szurkolókban, hanem a legmagasabb szinten dolgozó edzőkben, játékosokban, szakértőkben is. Hiszen senki ne mondja meg Big Samnek, hogy nem a b@sszukelőre labdákra épülő direkt futball az igazi angol foci, amit a besztlígben kell játszani. Vagy ne mondják meg a magyar szakértőknek, hogy Bielsa egy nagyszerű edző, egy korszakot meghatározó látásmóddal. Ahogy ne mondják meg az egyszeri Real-szurkolónak, hogy Benzema igenis világklasszis csatár. Főleg ha koncentráltan és jó fizikai állapotban játszik, hiszen nem is ő lőtte a legtöbb gólt a csapatban.

Azonban a labdarúgás változik, és ezáltal a játékosok irányában támasztott elvárások is. Ezt több példán keresztül is érdemes megvizsgálni és alátámasztani, hiszen anélkül csak üres állítás. A kapusok esetén a világklasszis jelző eléréséhez régebben maximálisan elég volt, ha a szükséges fizikális és mentális paraméterek mellett a technikai részből ’csak’ a kapus skillekben volt a világ elitjében a portás. Kahn, Cech és Casillas esetén, akik a 2000-es évek meghatározó kapusai közé tartoztak, akkoriban fel sem merült problémaként, hogy lábbal nem a legügyesebbek. Iker esetén mindenki csak a magas labdák kezelésében mutatott hiányosságait kritizálta. Azonban idővel egyre szembeötlőbb lett nála ez a hiányosság (főleg Neuer klasszissá érése után), és részben emiatt is kikerült a világ legjobb kapusait felvonultató listákról (bár ebben a sérülése, és az önbizalmának elvesztése fontosabb szerepet játszott). Az elmúlt 2 nyáron Klopp és Pep összesen több mint 100 millió eurót fizetett ki két olyan kapusért, akik a régi szemlélet szerint még klasszisnak sem számítottak volna. Viszont a labdakezelési és passzolásai képességeik, kiegészülve bizonyos mentális tulajdonságok fejlettségével (pályán való látás, helyezkedés, döntéshozatal) ma már topkapussá emeli őket. De említhetjük Courtoist, Navast vagy De Geát, akiknél már ez számít a legnagyobb hiányosságnak.

Egy sorral előrébb szintén érdekes tendenciát figyelhetünk meg. A középhátvédek feladata régebben a támadók megállítása, a beívelt labdák kifejelése és a labdák kibikázása/passzolni tudó játékoshoz való juttatása volt. A régmúltból kevés olyan középhátvédet tudok felidézni, akinél kifejezetten hangsúlyos volt a passzolási képessége. Leginkább Beckenbauer jut eszembe. A császár volt az első támadásban és passzjátékban is kiemelkedő védő, és egyúttal egy új szerepkör (libero) megalkotója. A kétezres években azonban elterjedtek az olyan játékosok, akiknél már a labdatartásban való részvétel is komoly hangsúlyt kapott a játékuk leírásánál (Nesta, Hierro). Sőt, elterjedtek az olyan játékosok, akiknél már inkább ez volt a hangsúlyos, szemben a védekezési képességeikkel. Ide tartozik az utolsó klasszis libero, Gullit, de a klasszikusabb szerepben tetszelgő Ferdinand esetén is ez volt gyakrabban hangsúlyozva legfőbb erényként. Beckenbauer, Gullit, és Ferdinand is középpályásként kezdte a karrierjét, és csak később lettek hátramozdítva a védelem tengelyébe. És végül megjelent a klasszisnak tartott középhátvédek legújabb típusa. Az ő védekezésbeli képességeik már-már gyengeségként vannak említve, de a labdatartásban, támadásépítésben és a gólszerzésben nyújtott teljesítményük miatt gyakran helyet kapnak a klasszisok listáján (Ramos, David Luiz).

A Cafu-Carlos éra előtti időkből klasszis szélsőhátvédekre nem igazán szoktunk visszaemlékezni. A két brazil forradalmasította a pozíciót, és teremtette meg a 4-védős rendszerben is használt wingbackek fogalmát. A szélsőhátvédek egyre támadóbbak lettek, egyre komplexebb feladatokkal (Neville, Ashley Cole, Lahm…), míg elérkeztünk két újabb meghatározó brazilhoz, név szerint Dani Alveshez és Marcelóhoz. Főleg Marci esetén szembetűnő az, hogy a korábban felsorolt technikai képességek közül a védekezésbeliek talán a leggyengébbek nála (a gólszerzési képességekkel holtversenyben). Pedig szinte mindenki top3 balhátvédnek tartja a világon.

És ezt lehetne folytatni a passzolni legjobb esetben is közepesen tudó romboló típusú védekező középpályásokkal, amelyekből a még 2000-es években is mindig volt legalább egy szinte minden nagycsapatban (Keane, Gravesen, Gattuso, Petit…). Ma már a nagyobb csapatokban elvétve találni ilyet, és ahol előfordul, ott is szembeötlőek a hiányosságai (Casemiro). Az ilyen játékosok helyét bizonyos esetekben box-to-box középpályások vették át (Khedira, Nainggolan és Yaya). Ők támadásban és labdatartásban is hasznosabbak elődeiknél, bár egyikben sem a szűk elit tagjai. Máshol Makelele utódai (pl. Kanté) töltik be ezt a szerepet, akik labdavezetésben ls passzjátékban nőnek a klasszikus ütközők fölé, viszont hasonlóan komoly védőmunkát látnak el. Illetve az egy tipikus védekező játékos helyett akár 0 is lehet, egy registaként játszó játékos (Pirlo, Busquets) pályára helyezésével, akiknek fő feladatuk a csapat irányítása, és az állandó passzopció biztosítása.

Ahogy a szélsők között is eltűnőben vannak a csak futó és beadógépek, és előtérbe kerültek a komplexebb, nehezebben védekezhető játékosok. És a támadók közül is eltűntek a nagycsapatokból a csak befejezésben használhatók (poacherek, illetve target manek, azaz az Inzaghik, RvN-ek, illetve, Kollerek, Janckerek, Crouchok). Az utóbbi típus megteremtette a ’magas csatár csak fejelni tud’ sztereotípiát, amellyel minden ilyen felépítésű játékos megküzd karrierje elején (Kane például a nem túl régmúltból).  De akik ilyen erőcsatárként bizonyos rendszerekben fennmaradtak, azok is sokkal többre képesek összjátékban, mint elődeik (Diego Costa).

A csatársorba bekerülő multifunkcionálisabb játékosok képesek szervezett presszing vagy gegenpreszzing során a védőkre nyomást gyakorolni. A mélyebben helyezkedő játékosok hamis kilencesként összekötik a támadókat a középpályával, és fontos szerepük van a szélsők megjátszásában (Firmino, Rooney, Tevez, BBC-s Benzema). Az előrébbtolt szerepben pedig a complete forward-ok kapnak szerepet, akiknek hasonló a feladata a hamis 9-esekhez, de jobban fókuszban van a gólszerzés, és a 16-oson belüli jelenlét. Közös még az újabb generációs csatárokban, hogy képesek visszalépni a labdáért, illetve a pálya szélére is kimozognak, a klasszikus befejezőcsatárokkal ellentétben.

Konklúzió

A nagyobb csapatok kulcsjátékosai a technikai alkategóriák közül minimum 3-ban legalább jónak bizonyulnának, ha osztályozásra kerülne sor. És ezen felül a mentális felkészültség hiányával is egyre kevesebb topjátékost lehet megtalálni. Bár ilyen téren a legjobbak esetén talán kevesebb előrelépés történt az idő múlásával, ha a scouting és az analitika fejlődését, mint nem közvetlenül a játékostól függő tényezőket ignoráljuk. A játékosok fizikális fejlődése ugyancsak szembeötlő, ami jórészt a táplálkozástudomány és edzéstechnikák fejlődésével magyarázható. Illetve a social media, a megnövekedett szponzorációs pénzek és gyakoribb doppingellenőrzések miatt a szezon közben kábítószerhasználó, dohányzó és a végtelenül és féktelenül bulizó játékosok száma is visszaszorult a korábbiakhoz képest, ami szintén jót tesz a fizikai felkészültségnek.

Összességében tehát felkészültebb és jobb egy ÁTLAGOS (az adott szinten) játékos, mint 10, 20, 30 évvel ezelőtt. Befolyásolja-e ez azt, hogy kit tekinthetünk klasszisnak? Én úgy gondolom, hogy igen. Olyan egydimenziós játékosokat, mint RvN, vagy akár Pippo például a maga korában még lehetett így hívni, hiszen a játék mást követelt meg a jelző kiérdemléséhez. Azonban visszasírni őket, esetleg egy mai csapatba várni azzal a céllal, hogy ugyanolyan meghatározó hatása legyen a gárda teljesítményére nem feltétlenül érdemes. És ez igaz, a védekezni/passzolni nem tudó, és nem is akaró korábbi vagy jelenlegi középpályásokra (Özil/Gattuso…) is, ahogy a csak futni és beadni tudó szélsőkre, vagy a csak védekezésben használható szélsőhátvédekre. És ez lassanként igazzá válik a passzolni és labdát kezelni nem tudó középhátvédekre és kapusokra is, bár utóbbiakra még azért várni kell. Mert amennyire komplexszé vált a játék, a klasszis szó annyira nem lesz igaz egy olyan játékosra, aki 2-3 tulajdonságában ugyan messze fölé nő az átlagnak, de az átlag minden másban jobb nála. Egy nagyon sarkított (emiatt nyilván nem teljesen helytálló, de szemléltetésnek megfelelő) példával élve Rory Delapre sem mondjuk, hogy klasszis, mert baromi nagyot tudott dobni. Ő szimplán a Stoke-os srác, aki baromi nagyot dobott.

Azonban a klasszis jelző továbbra is szubjektív marad. Szóval szubjektív zárásként leírnám a saját klasszis definícióm mezőnyjátékosokra 2018-ban. Egy olyan játékos, aki fizikális felkészültségében a veleszületett adottságaihoz képest minimum átlagos, emellett a posztjához szükséges mentális tulajdonságokban jelentősen átlagon felüli. Emellett a technikai 4 alkategóriából legalább 3-ban átlagon felüli. És az előbb említett 6 kritériumból (mentális, fizikális, 4 technikai) legalább 2-ben a világ elitjében van.

Ti hogy látjátok? Kit hívunk klasszisnak, akit nem kellene, és kit nem hívunk annak, akit kellene. És a maiak közül ki lenne klasszis X évvel ezelőtt, akit ma nem tartunk annak?

A cikk írása környékén Michael Cox  The Mixer című könyvét olvastam, így ennek hatása felfedezhető a cikkben.