Viszlát, Iker! – Avagy az „emlékező én” torz tükre

Aligha van ezen sorok olvasói közt vagy akár az egész madridista közösségben, akik számára bármi újat lehetne mondani Iker Casillasszal kapcsolatban. Teljesen felesleges lenne felsorolni a különböző statisztikákat, a lejátszott mérkőzések számát, megemlékezni minden kifogott ziccerről, vagy percenként elemezni a legjobb mérkőzéseit. Iker Casillasról szinte mindent tudunk, mert sokunk szinte egész „szurkolói pályafutása” során ő állt a Real Madrid kapujában. Távoztával a Real Madrid is kiiratkozott azon csapatok egyre szűkülő köréből, amelyek még a soraikban tudhatnak gyermekkorunkban megismert olyan legendás játékosokat, akik egész felnőtt pályájuk során hűségesek maradtak (Chelsea – Terry, Barcelona – Iniesta, Roma – Totti és de Rossi). Raul, Guti és most Iker. A sor véget ért és akármennyire is szentimentális ez: valami már nem lesz olyan, mint amikor beleszerettem a habfehér gárdába.

A bejelentés óta már számottevő idő eltelt, így mindenkinek volt alkalma rá, hogy véleményt formáljon. Ez meg is történt: ki így, ki úgy hirdetett ítéletet. Kész tanulmányt lehetne írni a reakciókból. Erre azonban nincs szükség, mert Daniel Kahneman már részben megtette – Nobel-díj volt a jutalma (magyar feliratos előadás itt). Kísérletei szerint a világot megtapasztaló személyiségünk mélyén egy kettősség rejlik: létezik egy „tapasztaló énünk”, amely mindig a mában él, az adott pillanatot érzékeli, és létezik egy „emlékező énünk”, amely elraktározza az élmények releváns pillanatait. A csavart az adja, hogy mivel egy adott eseményt csak egyszer élünk át, de végtelenszer emlékezhetünk rá, így igazából az „emlékező énünk” határozza meg, hogy mit gondolunk az élet történéseiről. Az „emlékező én” pedig egy trükkös lény… Kísérletek igazolják – és ha belegondolunk, nem nehéz ezt belátni –, hogy egy adott eseménysorozatról kialakított emlékképünket döntően két dolog határozza meg: a legemlékezetesebb pillanat és a legutolsó. Pontosabban: ezek átlaga. Gondoljunk csak bele: miként emlékezünk egy 14 napos nyaralásra, amelynek első 13 napja maga a tökély volt, de az utolsó napra lebetegedtünk, lekéstük a repülőt, a későbbi gépen meg elveszett a csomag?

Iker Casillas és megítélése esetében nagyon jól érezhető ez a kettősség: hiába áll az élmények képzeletbeli Parnasszusán például a Leverkusen elleni BL-döntő legendája, amikor az „emlékező én” ordítva vágja a képünkbe az elmúlt hónapok történéseit…

93 éves nagyapám pár hete egy balesetet szenvedett: eltört a lába, műtét és pár nap kórház várt rá. Sajnos a trauma szellemileg is megviselte legyengült szervezetét, azóta nem minden pillanata tiszta, és ellátásra szorul. Szüleim óriási megpróbáltatások közepette tesznek meg minden tőlük telhetőt… Helyzetemnél fogva 1000 km távolságból nem tudok segíteni, csak keserűen és tehetetlenül olvasom az e-maileket, hallgatok a Gtalk előtt… Ezen helyzetek legnagyobb tragédiája, hogy könnyen felülírhatják emberöltők emlékeit. Pedig sem édesapám, sem a család többi tagja nem ezekre a dolgokra szeretne majd emlékezni. Főleg azért nem, mert alig pár évvel ezelőttig igazán aktív és teljes életet élt: 70 éves kora felett még önkormányzati munkát vállalt; alig 10-12 évvel ezelőtt hivatalos szakmai fordításokat készített; egykori egyetemi válogatott kosarasként kb. 75 évesen még beállt közénk streetballozni, és bizony nem én vagy öcsém voltunk a jobbak… Arra fogok emlékezni, amikor kb. 10 évesen megkaptam karácsonykor a 7 cm átmérőjű csillagász távcsövet; amikor otthonuktól 200 km-re kijött egyszer egy meccsemre, amin a válogatott ellen játszottunk felkészülési találkozót; amikor a könnyekig meg volt hatva attól mérnökemberként, hogy általa már nem érthető számítógépes modelleket fejlesztek motorokhoz és hajtóművekhez… Remélem, hogy képes leszek mindezt észben tartani, és évek múlva már nem jut majd eszembe a mostani időszak.

Ahogy remélem, hogy a vihar elültével a szurkolók sem fognak már emlékezni arra, hogy mi szaladt ki a magáról megfeledkező temperamentumos latin anyuka száján, vagy a pasija hírnevébe kapaszkodva felfele törtető barátnő becses ajkain, esetleg a még kettő klikkelésért az ördöggel is boldogan ágyba bújó újságírók klaviatúrájából. Volt idő, amikor mindezek a „hírek” nem jutottak el hozzánk. Volt idő, amikor nem kellett a játékosoknak eltakarnia az arcukat, ha egymáshoz akartak szólni a pályán. Volt idő, amikor nem tudtunk minden rezdülésükről, és végképp nem kaptunk kiszínezett, felturbózott, a valósággal esetleg még köszönőviszonyban sem lévő történeteket féktelen étvágyunk kielégítésére. Volt idő, amikor csak az számított, hogy ki mit nyújt a pályán, és nekünk megadatott, hogy ha már személyesen soha nem élhetünk át hasonló pillanatokat a zöld gyepen, legalább kreálhatunk magunknak egy idealizált képet hőseinkről, akiken keresztül megélhetjük azokat. A hősökről, akik igazából hús-vér emberek, és akiknek bizony vannak érzéseik, meggondolatlanságaik, gyenge pillanataik is. Ahogy mindnyájunknak. Volt idő, amikor nekik megadatott, hogy a pályán kívül, a reflektorfénytől távol emberek maradhattak… Nem érdekelnek az elmúlt hetek nyilatkozatai, nem érdekelnek a pletykák… Nem érdekel Perez szerepe, sem Iker fizetése. Nem érdekel az elmúlt év, mert eszeveszett aránytévesztés lenne másfél évtizedet annak 7%-a alapján megítélni.

Engem a Sevilla elleni hihetetlen vetődés, a Leverkusen elleni BL-döntő, Robben VB-döntőben megfogott ziccere és a megannyi csodás emlék érdekel. És akárhogy is ért véget a történet, ezt senki nem veheti el tőlem, ahogy a házunk erkélyén a csillagok pásztázásával töltött fagyos éjszakákat sem… Mindent köszönök Iker! Sok sikert Portugáliában, kívánom, hogy találd meg lelki békédet és mutasd meg még egyszer mindenkinek! Hala Madrid!