CdR: kit érdekel ez most?

Nehéz napokat él minden Real Madrid szurkoló. Érezzük mindannyian, hogy valami az elmúlt években nagyon félrement. Az okokat csak találgatjuk, sajnos kevés valós információ áll rendelkezésünkre. Azt hiszem többen vagyunk, akik inkább el vagyunk keseredve, mert Xabi Alonso személyében az újhullámos, modern edzők egyik legkiválóbbikát veszítettük el, és még mindig ott tartunk, hogy ennek igazi okait nem feltárni kívánja a klub, helyette tovább megy a zsákutcába előre.

Rengeteg posztot és kommentet olvastam el az elmúlt 24 órában, itt az egyik, mellyel leginkább azonosulni tudok. Rendhagyó módon közzéteszem nektek Hegyi Dániel szurkolótársunk gondolatait.

Évekig röhögtünk a Paris Saint-Germain-en, azon az összevásárolt, önimádó, sértődős sztárcsapaton, ahol a játékosok diktáltak, az edzők pedig bármikor repültek, ha valami nem tetszett, és ahol a nagyképűség mindig nagyobb volt, mint az eredmények.

Akkor szívből megvetettem ezt a mentalitást, mert számomra mindennek az ellentéte volt, mint amit egy futballklubnak képviselnie kellene. Erre most, 2026 elején ott tartunk, hogy fájó kimondani, de a jelenlegi Real Madrid kísértetiesen ugyanezt az utat járja. Egy klub, amely folyamatosan felsőbbrendűségi komplexusban él, mindenben a bírókat, az összeesküvéseket és a külső ellenségeket látja, miközben képtelen szembenézni a saját hibáival. A Real Madrid TV-n ömlő propaganda, a sértődött hiszti az Aranylabda körül, a végtelen bírózás és az állandó önsajnáltatás pontosan azt a képet rombolja le, amit évtizedek alatt építettünk fel. Ehhez jön a teljesen koncepció nélküli, pánikszerű sztárigazolási politika, ahol nem rendszerbe, nem csapatba, hanem egókra építünk, és ahol bizonyos játékosok – Viníciustól kezdve bárkiig – következmények nélkül viselkedhetnek vállalhatatlan módon, mert „ők sztárok”.

Közben az edző mögé a vezetőség soha nem áll be igazán, nincs világos irány, nincs felelősségre vonás, csak sértődöttség, nagyképűség és az az érzés, hogy mi mindenki fölött állunk.
Ez az egész az elmúlt két évben bennem folyamatos kognitív disszonanciát okozott, mert ez már nem az a Real Madrid, amibe beleszerettem. És a legszomorúbb az egészben, hogy ha ma kellene csapatot választanom, ezzel az értékrenddel és mentalitással biztosan nem ezt a klubot választanám – pedig ennél nagyobb kritikát talán nem is lehet megfogalmazni.

Én abba a Real Madridba szerettem bele, amelyet a fehér mez eleganciája, a klub királyi státusza és egy hideg, könyörtelen profizmus határozott meg. Egy olyan klubba, amely nem magyarázkodott, nem sértődött meg, nem mutogatott kifelé, hanem csendben, méltósággal nyert. Ahol nem volt szükség hangoskodásra, bírózásra vagy önsajnáltatásra, mert a válasz mindig a pályán érkezett. A Real Madrid számomra az úriember futball megtestesítője volt: elegáns, fegyelmezett, kimért, mégis kegyetlenül hatékony.

Egy klub, ahol senki – de senki – nem állhatott a címer és a mez fölött, ahol a sztárok alkalmazkodtak a Realhoz, nem pedig fordítva. Egy hideg, szigorú, vérprofi intézmény, ahol egyetlen dolog számított: a győzelem. Győzni szépen, intelligensen, szórakoztatva, úgy, hogy közben a klub méltósága a pályán és azon kívül is sértetlen maradjon. Ez volt a Real Madrid. És pontosan ez az, amit ma egyre ritkábban látok viszont.

Az Albacete elleni találkozó szerdán, 21 órakor kezdődik.