Ejj, bár…

Ezt elcseszték. Mármint nem a Real, és ez jó! Mert hát, legyünk nyugodtan őszinték: mikor a csapatunk ponthátrányban van, a fél szemünket az ősi riválison kell tartani, orrunk alatt halk litániákat, imákat, vagy heveny mantrákat (kinek-kinek ízlés szerint) morogva – miközben gárdánktól alap elvárás, hogy sorozatban szállítsa a pontokat. Aki hibázik, az immár csak a Barca lehet – fogalmaztuk meg néhány héttel ezelőtt a bajnoki címhez vezető út egyetlen módját; és így legyen ötösöm a lottón! Bejött!

Szögezzük le az elején: nem szeretek más csapattal foglalkozni – viszont van az a helyzet, mikor egész egyszerűen muszáj. Emlékszem, egy hasonló helyzetben, mikor betévedtem a Bernabéuba, és épp a Bilbaóval mostuk fel a gyepet (nem mellesleg Guti utolsó otthoni mérkőzése is volt), miközben teli torokból üvöltöztem, fél szemmel a hatvanas papákat néztem két sorral alattunk, akik zsebrádión követték a Barca (ha jól emlékszem, Sevilla elleni) meccsét, és reménytelin vártam, mikor kezdenek vad örömtáncot lejteni. Akkor nem jött be, most igen, és a klasszikus elbukása utáni 4 pont rögvest feleződött – de! Ez még mindig fényév távolság. Na meg persze ilyenkor mocskosul dühítő a tudat, hogy ugyanez a távolság a mi részünkről volt meg nem is olyan régen, majd néhány elbaltázott meccsel tökéletesen odabasztunk a szezonunknak. Most ugye nincs más teendő (és elvárás, és kötelező, meg amit akarsz…), mint hogy szép sormintában végigpofozzuk az ellenünk fellépőket, és ama korábban említett mantrák, imák és litániák további hajtogatása, még minimum 2-3 pont erejéig.

Hja, hogy a meccsel mi volt? Most komolyan… Alapvetően, ha az Eibar ellen képesek lettünk volna pontokat veszíteni, az idény hátralevő bajnokijain nyugodt szívvel ki lehetett volna küldeni a Castillát, míg a BL találkozókra faszkorbáccsal, különböző kínzóeszközökkel, és a La Bamba végtelenített ritmusával felkészíteni a srácokat – mert megérdemlitek alapon. Persze, az Eibar a kapura annyira volt veszélyes, mintha én lettem volna az egyik csatáruk, a másik meg bármelyik, szabadon választott MB1-es huszárgyerek – sőt, lehet nekünk még jobban is ment volna. A Real még azt is elbírta, hogy egyszerre volt a pályán Illarra, Arbeloa és Csöcsörító, szóval sokatmondó aha érzés – bár, tegyük hozzá, nagyot dobott a gárdán, hogy Béla ezúttal nem rontotta a levegőt.

A viszonylag álmosan kezdődő találkozón kellett bő 15 perc, mire igazán helyzetbe kerültünk – de aztán jöttek sorra. Cé bő egy év után talált be szabiból, de nem kicsit kellett hozzá Irureta bénázása is; maradjunk annyiban, hogy Cé szabihatékonysága Bale védekező megmozdulásaival vetekszik… Csöcsi is jól használta fel az ajándék-játékidőt, szögletből fejelte a másodikat, és valahol ekkor kevertem be az első fröccsöm, mondván, igyunk a három pont örömére!

Igazam is lett, különösen a második félidőre lett igazán borzalmasan unalmas labdatoszigálás a meccsből, de ezúttal nem leszek elégedetlen – Cé még ekkor is lelkesen püfölte kapura a bogyókat, másrészt meg kell az erő a hétközi csörtére. Ami még öröm volt az unalomban, az Jesé találata: egyrészt egész pofásra sikeredett, másrészt meg már az egy jó hír, hogy a sérülése utáni (khm…) „visszafogott” mutatványa után villantott valamit abból, amiért akár néha Béla helyére is el tudnám képzelni.

Ennyi, meg egy Bambi – , háromnull, kötelező három pont egy pihentetős, a végére igazán unalomba fulladó meccsen egy jószerivel feltartott kézzel érkező Eibar ellen – igaz, nekik nem a Real ellen kell eljátszani a fasza gyereket. A poént meg már ellőttem az elején; így is sikerült gyakorlatilag öt pontot szerezni! Namég!