A denevérek éjszakája

„That’s football guys! That’s all it is!”
-Tony D’Amato /Al Pacino/-

Vannak mérkőzések, amelyek után felesleges elemezgetni a taktikát. Amelyek után mindegy, hogy milyen volt a felkészülés, vagy hogy éppen ki került be a kezdőbe. Amelyek után lehet azon lamentálni, hogy mi lett volna, ha egy átrepülő galamb jó ütemben érkezik fejjel egy ballisztikus pályára álló „beadásra”, de felesleges lenne. Vannak mérkőzések, amelyek nem írhatóak le számokkal, százalékokkal, szakértői véleményekkel, hőtérképekkel… Amelyek összefoglalásához a reáltudományok helyett a humán ismeretek felé kell fordulni, és átengedni magunkat az érzésnek, amint több ezer ember dagadó nyaki verőerekkel együtt üvölt, együtt lélegzik, és együtt dobog a szívük.  

Több száz mérkőzést játszottam életemben, de csak 5-6 van talán, amelyek során az egész csapatot hatalmába kerítette egy nehezen megfogható, különleges légkör, amelynek eredményeként nem éreztünk sem fáradtságot, sem fájdalmat, sem lehetetlent… Nem foglalkoztunk a bíróval, nem jutott eszünkbe az, hogy papíron esélyünk sincs az aktuális ellenféllel szemben, hanem egyszerűen fogtuk, és felmostuk velük a parkettet. Olyan élmények ezek, amelyek akkor is velem maradnak majd, ha már azt is elfelejtem szinte, hogy egyáltalán játszottam egy csapatjátékot. Ezek azok a momentumok, ezek azok a 15-30-45 percek, amelyekért érdemes sportolni, amelyek megérik a sok áldozatot, unalmas edzést, utazást, sérülést, igazságtalan ítéletet és csapattársakkal való nézeteltéréseket is.

A Valencia alakulatának minden bizonnyal ilyen volt a vasárnap este. 90 felejthetetlen perc. Látszott ez minden mozdulaton: az euforikus gólörömökön, a ritkán hallható módon tomboló közönségen, az önfeláldozó módon bevetődő védőkön. Már az első pillanatokban lehetett érezni, hogy ez a meccs elsősorban a denevérekről fog szólni… Először 90 másodperc után hasított belém a gondolat, amelyet akkor még elhessegettem, de a 7. percben makacs módon tért vissza: ezen a találkozón bizony 0 pontot mért ki a sors a Real számára. Ritka az, amikor a képernyő előtt ülve is át lehet érezni egy stadion atmoszféráját és egy mérkőzés kivételes hangulatát. A vasárnap este ilyen volt az első momentumtól fogva.

A denevérek veszélyes jószágok, mert bár sokszor észrevétlenek és jelenlétük teljesen irrelevánsnak tűnik, immunrendszerük különleges működése miatt a világ legveszélyesebb vírusait hordozzák, és szabadítják rá időszakonként az emberiségre… A Valencia az elmúlt években hasonló jelentéktelenségbe süllyedt a 2000-es évek dicső kezdeti időszaka után, hogy ebből az állapotból a nagyokra jelentett rejtett veszélyforrásokkal felvértezve induljanak csatába. És miként egy parányi RNS molekula is képes leteremteni egy elefántot, úgy Parejóék is képesek elejteni a legnagyobb vadakat is…

A Valencia soraiban nincsenek hagyományos értelemben vett világklasszisok vagy befutott sztárok (bár az ex-reálosoktól mindig bizton számíthatunk kellemetlen meglepetésekre…). Az egyszeri fotelszurkoló talán csak Negredo nevét ismeri. A keret azonban tele van még bizonyítani akaró, még sikerre éhes játékosokkal, akik noha nem tartoznak még/már a közvetlen, szűk élvonalba, mégis kiváló képességekkel rendelkeznek. Ez pedig egy veszélyes elegyet eredményez: a denevér röpképességével felvértezett vírus pusztító erejét, avagy egy „kiscsapat” mentalitásával és küzdeni akarásával felvértezett „majdnem nagycsapatot”. Fogadta már hasonló atmoszféra és akarat a Madrid játékosait máshol is – az Elche elleni egyik mérkőzés ugrik be most hirtelen –, de azt a hangulatot meg lehetett törni. Itt azonban a meglévő képességek miatt ez sokkal nehezebb feladatnak bizonyult, noha úgy tűnhetett az első félidőben, hogy mindez lehetséges.

Viszonylag korán egy roppant szerencsétlen mozdulat után jogos 11-eshez jutott Ronci, aki azt Diego Alves lélektani hadviselése mellett is halál nyugodtan értékesítette. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a Valencia elementáris akarata és lelkesedése idegeskedésbe csapott át, és mindez felesleges hisztikben és belemenésekben nyilvánult meg. A játékosok többet kommunikáltak a játékvezetővel, mint egymással (Ramos tartotta a lépést természetesen vendég oldalról, nehogy csorba essen hírnevén), a nézők pedig megint elkezdhettek elmélkedni a tiszta játékidő létjogosultságáról valamint a futball és a színészet rokonságáról…

Éppen ezért különösen megsüvegelendő, és madridi szemmel nézve egyrészt roppant sajnálatos, másrészt példaértékű, hogy a Valencia stábja a szünetben ebben a felfokozott állapotban képes volt rendezni a fejekben az összekuszálódott neuronokat, és helyrebillenteni a fókuszt. A második félidőben egy végletekig összpontosító, ugyanakkor a játék ívére aggatott felesleges ballasztoktól megszabaduló gárda röppent ki a gyepre, amely alaposan meglepte a győzelmet már-már magától értetődő természeti törvényként kezelő királyiakat.

Egy megpattanó lövés majd egy bombasztikus fejes, és nem volt visszaút. Noha lett volna esély, ez nem az az este volt. Akinek volt már része hasonlóban, az tudja milyen ez… Nem vádolhatjuk nemtörődömséggel vagy flegmasággal a srácokat, nem róhatjuk fel nekik, hogy nem akartak volna, vagy nem nyomtak volna rendesen a hátralevő 30 percben. Még Ancelotti felé is biccenthetünk egyet, aki vesztes helyzetben lehozta az egyre elveszettebbnek tűnő Bale-t – csak a jó ég tudja, hogy mire gondolt, amikor a futballtörténelem egyik legfurább kontrája végén belerohant a kapusba passz/lövés helyett… – és bizalmáról biztosította Jesét.

Egyszerűen mindig volt még egy láb, mindig volt még egy védő, és mindig volt még plusz akarat a másik oldalon. Ez az este róluk szólt – pont úgy, ahogy rólunk szólt a Bayern elleni párviadal -, és ezért szól elsősorban róluk ez az összefoglaló is. Nem hinném, hogy csapatunkra nézve bármilyen drasztikus konzekvenciát le kellene vonni ebből a különleges 90 percből, hacsak annyit nem: a győzelmek könnyen jönnek, de mégsem ingyen. Érthető, hogy hónapok elteltével egyre nehezebb elképzelni a vereséget, így még azt is mondhatjuk – segítségül hívva egy orbitális közhelyet, mely még talán a Sport1 stúdió mágnestáblájának pólusait is felcserélné –, hogy még akár jókor is jöhetett ez az emlékeztető (amely ráadásul a katalánok veresége miatt még „olcsó” is volt).

A spanyol bajnokság úgy tűnik, hogy 4 csapatosra bővült – ez jó, hiszen gyarapodott az igazán éles meccsek száma –; a nézők láthattak egy igazán élvezetes meccset, amelyhez hasonlóból sokkal több kellene az élesség megőrzése végett; a fiúk kaptak egy emlékeztetőt arról, hogy noha az elmúlt évük már most legenda lett, de még a legendák sem válnak halhatatlanná, csupán csak ha nehezen is, de sebezhető Akhilleuszokká; mi pedig torkunkban dobogó szívünkkel újra igazi izgalmakat élhettünk át, és 90 perc erejéig ismét átérezhettük – odaképzelve magunkat a tomboló Mestalla gyepére – némi romantikus nosztalgiával meghintve, hogy „Ez a futball srácok! Ennyi az egész!”.

/Összefoglaló itt, a teljes meccs pedig emitt./